Amennyire sejtelmesen és sokat ígérően kezdődik az indie-t a lehető legmegcsavartabb oldaláról megfogó Holy Fuck harmadik nagylemeze, annyira lényegre törővé és egyértelművé válik a hátralevő 40 percben. Nem annyira elvont és weirdo a Latin, mint bármi, amit eddig a Holy Fucktól hallhattunk, de kár bánkódni: tökös és technikás ötletek verik a fejünk a falba, és ha imádjuk a Battlest, vagy más matekrock zenekarokat, még hálásak is leszünk érte.
Sokat emlegetett kritikusi szállóige, hogy a harmadik lemez kapcsán derül ki igazán, hogy mire is érdemes tartani egy bandát, és nem kevés példa támasztja alá ennek jogosságát – a Holy Fuck mondjuk éppen nem. A Holy Fuck című első album szimpatikus bemutatkozása, és az LP című második igazi robbanása után azt sejthettük, hogy a torontoi fiúk ezzel a Latin című lemezzel érik majd el keringési pályájukat. Szerintem pedig ez a harmadik album is éppen annyira érett és aktuális most, mint a legelső volt anno, csak a módszer változott. A legutóbbi darabon egyértelműen a különös, de táncolható hangzásokra építettek, ugyanakkor egy dance-punk formációnál messze technikásabbak voltak már akkor is. Ezúttal sokkal kiegyensúlyozottabb a dallam és az ütem kettőssége, és ez hoz annyi izgalmat, hogy cseppet sem lepődtem meg, amikor sorban olvastam a banda last.fm oldalán a lelkendező kommenteket egy-egy számról, vagy éppen az egész albumról. Ekkor már egyértelmű volt számomra, hogy megvan a második igazi sikeralbuma a Holy Fucknak – pedig a Latin teljesen más ízben fogant az LP-hez képest.
Aki még kissé homályosan látna azzal kapcsolatban, hogy honnan jött ez a fura nevű banda, amiről ennyit lelkendezek, azok kedvéért elmondom, hogy őket is 2008, a FUCK éve hozta felszínre. Ekkor dobta fel a víz az egyaránt experimentális, elektronikával (és főleg egyéni ötletekkel) fertőzött gitárzenéket toló Fuck Buttons-t, Holy Fuckot és Fucked Upot. Az 2000-es évek generációjának “bristol soundját” megszülő Fuck Buttons tavaly már megcsinálta az év albumát a Tarot Sporttal, most pedig a kanadai gárda igyekszik ugyanezt végrehajtani a Latin című nagylemezzel. Ráadásul esély is van rá: a harmadik nagylemez hemzseg a zseniális trackektől, és a Fuck Buttons-szel ellentétben nem kell nagyon nyitottnak lenni, hogy élvezhessük is ezeket. Már korábban is csiripeltem olyasmit, hogy ezt a lemezt akár a Red Hot Chili Peppers is írhatta volna, és ez nem csupán fellengzős baromság volt. Bár nem igazán bírom a Peppers-majmokat, túl sok az értékelhető pillanat a zenéjükben, ezek pedig azok a momentumok, amikor végre átadják magukat a dinamikának, és a vitathatatlanul erős ritmusszekció elereszti magát. A Holy Fucknak ez egy album teljes hosszán keresztül megy, és olyan, a középtempót le se szaró dalokat hoztak össze, mint a sirályrikoltásokkal katartizált Stilettos, vagy a mechanikus SHT MTN. A bevezető utáni Red Lights bátran indulhat az év legtökösebb száma címéért kemény basszusgitártémájával, ugyanúgy, ahogy maga az album is a legtökösebb lemezek olimpiai számában. Négyötöd.
Holy Fuck – Latin America @ KEXP Music Lounge