A brit Scout Niblett zenéje meglehetősen egyszerű dalformákból áll, azonban pont ez ad az egésznek szépséget és bájt. A harmincnyolc éves énekesnő/dalszövegíró egy dobos segédletével adta elő ülős koncertjét a Trafóban, és majdnem pont annyi ideig játszott, amíg ez a puritán koncepció kiválóan lekötheti a hallgató figyelmét. Különféle harsányabb és meghittebb gitárszólók követték egymást a számokban, miközben Niblett hol kissé elvarázsoltan, hol az épelméjűség határát átlépve énekelt és kommunikált a közönségével, aki egyébiránt könnyedén vette a lapot, és nagy tapssal jutalmazott minden egyes számot.

A közel háromnegyed órás műsor szórakoztató és magával ragadó volt, talán az utolsó tíz percben lehetett kissé érezni, hogy az énekesnő már nem tud újat mutatni, mivel addigra felvonultatott mindent. A We Are The World feldolgozása esetleg kilógott a dalok sorából, noha nyilván humoros közbevetésnek szánta ezt a részt ama zenéjébe, amiben azt énekelte, hogy egyszer mindenki meghal. A dobos szerepe tűnt nekem inkább feleslegesnek ebben a fellépésben: Niblett punk attitűdje és zajos megoldásai dobgéppel, szóló előadásmódban még erősebben is kijöhettek volna, mint például LoneLadynél. Így végeredményben csak egy elragadó nő volt egyedi ötletekkel, de átütő megvalósítások nélkül. (Négyes.)

Az ausztrál-izlandi Ben Frost egyre sarkalatosabb pontjává válik a kísérleti elektronikus zenének: a 2006-os Theory Of Machines című albuma után három évvel később megírta a By The Throatot, ami már a nemzetközi tánczenei világ érdeklődését is felkeltette, ráadásul úgy, hogy a produkciója közben ugyanolyan kompromisszummentes maradt. Erről a két komoly lemezről szólt a művész egyórás live actje Niblett után, s bár a közönség folyamatos kiszállingózása a műsor alatt jól érzékeltette, hogy a két előadónak semmilyen dimenzióban nincs találkozási pontja, a tételek felépítése és egésszé válása hitelesen támasztotta alá Frost egyre növekvő nemzetközi elismerését.

A művész rendkívül precízen, kiváló narrációval vezette be a hallgatókat különleges világába, ami egyszerre volt elbűvölően varázslatos és hátborzongatóan félelmetes. Az első perceket meghatározó ambient szőnyegek Wolfgang Voigt zenetörténeti lemezeit juttatták eszembe, nem sokkal később azonban Frost elkezdett a gitárjából zajos drone-okat kicsiholni, és a második témában (emlékeim szerint ez a Stomp volt) megérkeztek a szívbemarkolóan erős és lélekfagyasztóan hideg basszusok. Mindeközben életre kelt a By The Throat éjszakai szörnyvilága is, amiben az embernek már nem sok keresnivalója van – valahol a záró szakasz előtt a kétségbeesett menekülésből eredő zihálás-effekt óriási katarzist hozott.

Nem lett volna azonban ennyire kiemelkedő ez az egy óra, ha nem szólalnak meg a hangok megfelelően, és ebben a Trafó olyat hozott, amilyet eddig tőlük nem hallottam. Még a legkeményebb basszusok is szinte hibátlanul szóltak, egyedül a drone-októl rezgett be egyszer-kétszer a hangrendszer. Frost így lényegében hibátlan technikával alkothatott és alkotott is maradandót, arról nem beszélve, hogy a minimális, kékből vörösbe, majd lilába váltakozó fények és füstök mennyire tökéletes hátteret teremtettek annak a történetnek, amiben az ember egyszerű halandó egy felfoghatatlan erőkkel működő világban. (Ötös.)

(A cikkben szereplő képek nem a koncerten készültek.)