A hajóra kis késéssel sikerült befutni, de hát a fene tudja tartani az ilyen meglepően korai kezdést, hogy 8-as előjegyzéssel kezd el játszani egy aznapi headliner. Állatólag csak 1-2 számról maradtam le (szerencsére), de még ezután kellett egy kétszámos buffer is, mire sikerült teljes egészében felvenni a lelki szálat a zenekarral és az igen kis számú közönséggel. A színpadon az általam várt puritán, kétfős felállás (Mariam Wallentin énekes és férje, Andreas Werliin dobos) helyett egy trió fogadott, amelyben Tomas Hallonsten volt a kakukktojás egy elektromos orgonával. Elsőre nem örültem az extra tagnak, mert azt gondoltam, hogy a plusz hangszer, főleg hogy nem ütősről volt szó, el fogja venni a produkció emblematikusan sámáni jellegét. A zsigeri őserőt féltettem, ami az albumokat, és főleg a legutóbbi Riverst hallgatva finoman kúszik be az ember bőre alá.

A hangulat tényleg nem volt olyan mint ahogy vártam, de egyáltalán nem mondanám, hogy ez a rovására vált az estének, sőt, érdekes színeket kölcsönzött neki. Ahelyett ugyanis, hogy egy maga nemében kiszámítható koncept előadást láttunk volna, szinte minden szám egy picit máshogy szólt, más arcát mutatva oda a Wildbirds & Peacedrums zenéjének. És itt szögezném le, hogy aki nem volt ott, az már csak azért is bánhatja, mert szinte egyetlen szám sem szólt úgy, ahogy a lemezen – egész máshogy értek eggyé a hangok az élő felállásban. Arra mondjuk nem esküdnék meg, hogy ennek minden pillanata gondos számítás eredménye lett volna, inkább csak így jött ki, és ez a fajta spontaneitás tett még hozzá rengeteget a koncerthez.

A legmeglepőbb élmény élőben talán az volt, hogy közel sem annyira egyértelműen ritmusorientált egy formáció ez, mint ahogy az a stúdióanyagokon hallatszik. Ez pedig nem azt jelentette, hogy ne határozták volna meg tökéletesen a hangzást az uralkodó ütőshangszerek, viszont teljes meghasonuláson estek át, ahogy ritmusszekció helyett az első sorba léptek. A dobos nem úgy játszott mintha csak egy háttérszerű alapot adna a zenének, hanem olyan hangsúlyokkal operált, úgy vette át időnként a dominanciát, hogy nem dobnak hangzott, hanem mintha egy zongoratémát dobolt volna el, vagy legalábbis valami olyan hangszer szerepét töltötte volna be, ami óhatatlanul is magára vonja a figyelmet és uralja a zenét. És nem csak ritmussal, hanem melódiával, lüktetéssel. Ez a dob nem csak kalapált, hanem organikus volt, élt. Ez egyszer finoman lélegző hullámokat jelentett, máskor távoli neszek visszhangját, megint máskor mintha elektronikus zenei alapok morajlottak volna a sötétben, mélyen.

A figyelmet pedig ez a ritmus-pólus passzolgatta a színpad másik felén álló énekessel, aki nem mellesleg egy acél dobot (steelpan) is operált. Utóbbi hangja egyébként valami elképesztő, legalább annyira mint amilyennek a megszólaltatása tűnik. Aki hallott már bármilyen érdekesebb idiofon hangszert (marimba, hang, ilyesmi), ezt is hasonlóan lehet leírni: mintha apró fém harangokon dobolna valaki egy puha tárggyal. A hangja először némi mediterrán ízt kölcsönzött a zenébe, de ahogy felépültek kerülötte a dalok, általában alábbhagyott ez a fajta egzotikum, és sokkal inkább olyan hatása volt, mintha lágy eső szitált volna a zenébe, de szinte látni is lehetett a rögtön felszálló párát, amitől elhomályosultak az éles fények és kellemesen eltompultak a képek.

Ebben a ringató, de egyúttal lúdbörözően élettel teli muzsikában csendült fel az ének, amit hülyeség hasonlítani (például ahogyan Björkhöz szokás), mert a karaktere, főleg a maga kontextusában tökéletesen felismerhető. Mariam arcán az átélés annyira nyilvánvaló volt, hogy hiába kaptunk most a hajón csak egy órát belőlük, képtelenség lett volna hakninak elkönyvelni, mert ez fizikailag nem lehetett az. Az arcán megjelenő vonalak, a gesztusai, a ritmusra megtörő karmozdulatai (amelyek még akkor is ütempontosak voltak, mikor ő nem dobolt épp) rezdülésenként követték a hangokat és a szöveget. Ez egyébként rá és férjére is igaz volt, hogy átadták magukat a zenéjüknek: szemmel látható volt, ahogyan a lelküket játszották el a színpadon.

Az orgona végeredményben nem zavarta meg különösebben a koncertet, inkább csak aláfestett néhány helyen, színezte a számokat, már ha épp szólt. Általában viszont diszkréten húzódott meg (egy-két bakinak elkönyvelhető felrikkanást leszámítva), nem akart többnek látszani, mint amennyi szerepe volt. Az igazi ideje a visszataps után, raádásnak előadott The Wave-ben jött el, ami önmagában is egy elképesztő produkció volt. A lassú tempójú, refrénjében feszültséggel teli dalt az album verziónál feljebb tekert orgona mély búgása kicsit elektronikus zeneivé tette, a basszura pedig rájátszott Mariam extrán mélyen elénekelt szövege. A fülemben szinte már a dubstep remixet hallottam, hacsak nem volt ez, az élő előadásnak köszönhetően, már önmagában az. Az addig jobbára statikus befogadóként funkcionáló közönség meg is mozdult erre a hangzásra, és érdekesmód pont olyasmi táncokat lehetett felfedezni mint az utóbbi években gyakran látott, lassabb tempójú partikon – de nem akarok odaképzelt párhuzamot vonni. Mindenesetre fájt, hogy ezzel a számmal lett vége a koncertnek, akár egy órán keresztül is játszhatták volna még ezt az egy dalt körbe-körbe. Remélem, halljuk még élőben.