Így utólag úgy látom, aznap este a világ minden rezdülése összefogott, hogy hibátlan hangulatban hagyjuk el az A38 gyomrát Hanne Hukkelberg koncertje után. Pár órával korábban még a nemrég megnyíló Szatyor Bárt feltérképezve vertünk le ilyen-olyan fröccsöket és söröket, gyönyörködtünk egy kört az igencsak törzshelypotenciális enteriőrben, és szórakoztunk jókat az ewokokat rejtő dzsungelen, azaz a férfi WC-n – majd innen indultunk át a hajóra, mindenféle jellegzetesen skandináv zenét hallgatni.

Jellegzetesen skandináv zene: jó szívvel csak így tudom belőni, amit Hanne Hukkelberg is csinál, mert bár last.fm oldalának 5 legjellemzőbb címkéjéből 3 konkrét stílust jelöl, azokkal sehogy sem tudnék kibékülni. Jazznek túl könnyed és más eszköztárral dolgozó, ráadásul a stílushoz mérten populáris mindhárom Hukkelberg-nagylemez; experimentálisnak talán túl nagylelkű lenne nevezni, csak azért, mert Hanne kellemes és erős hangját olykor szokatlan aláfestés egészíti ki. A hagyományos singer-songwriter vonal pedig alapvetően egy eléggé homályos és heterogén előadókat jelöl, de ha csontig lecsupaszítjuk a dolgot, az “énekes-énekesnő fellép egy szál gitárral, és a hagyományos dalformátumra esküszik”-szituáció sem áll meg – legalábbis lemezen nem.

Az A38-on azonban mégis utóbbi koncepció éreztette leginkább létjogosultságát, ugyanis mindenféle félrevezető YouTube-videó ellenére Hukkelberg egymaga (illetve ha aranyosan gömbölyödő pocakját is számoljuk, akkor már kettesben) lépett fel, egy gitár, egy kissé viharvert MacBook meg egy néhány számban megütögetett ezoterikus feelingű fémtál igénybevételével. Szóval színpadon végülis a hagyományos énekes-dalszerző formátum érvényesült, azzal együtt, hogy a gitár játszotta a 75-80 perc körüli koncert folyamán a legkevesebb szerepet.

Még Hanne előtt megérkezve sikerült belefutnunk az osztrák Irmie Vesselsky fellépésébe, akiről csak annyit tudtunk meg élőben, hogy két csajjal (basszusgitár és hegedű) és egy dobos faszival jött szomszédolni, maga a hölgy pedig billentyűsként igyekezett lenyűgözni és levinni alfába a már ekkor meglepően szép számban jelenlévő közönséget. (Utóbbiról egy szót: a lényegesen nagyobb névként említhető, múlt pénteki Vex’det már ekkor sikerült nézőszámban túlszárnyalni. Fura.) Zeneileg kissé egysíkúnak tűntek annak ellenére is, hogy csupán két számukat hallgattuk meg újabb italok beszerzésével párhuzamban, ráadásul Irmie felnőtt nő létére körülbelül egy 12 éves tinédzser szintjén hebegett-habogott a színpadon arról, hogy nem tud semmit sem magyarul, csak egy szót, de az meg nagyon csúnya szó. A közönség valószínűleg jól szórakozott ezen, de ő meg hihetetlenül zavarba jött, el is kezdtek inkább egy számot. Heh.

Hanne viszont már igazi profiként tolta végig a műsorát, bár színpadi eszköztárával ő sem igyekezett lenyűgözni a színpad előtt ülőket (ez is külön weirdo volt, sosem voltam még üldögélős, földön ücsörgős A38-koncerten, fészkelődtem is egy sort, amikor a kifejezetten rockosan és vagányul előadott Bandy Riddles előkerült): talán ő sem vette észre, de kivétel nélkül minden számát úgy fejezte be, hogy elmosolyodott, becsukta a szemét, majd oldalra billentette a fejét. Nyilván állapota miatt is volt mozgásban elég visszafogott, de a torkát így sem kímélte: néha elképesztően kiengedte a hangját, amely erősen és ellenállhatatlanul terítette be az egész termet, és ilyenkor simán lehetett olyan érzése az embernek, hogy egy kivételes adottságú énekesnőt hallgat. Maguk a számok egyébként nem tudom, mennyire voltak ismertek a közönség előtt, Hanne mindenesetre a 10-12 számos programban eltolta legismertebb darabjait (Ticking Bomb, talán volt a Blood From A Stone is, de az említett Bandy Riddles bizonyosan, ami amúgy egyértelműsítette, hogy az este legjobb pillanatai azok voltak, amikor előkerült a gitár is), és a maradék időben pedig igyekezett diszkográfiájának leghatásosabb darabjaiból válogatni (The Northwind, Crack, Words & A Piece of Paper). Lényeg a lényegben, szerintem senki sem távozott elégedetlenül – amíg ilyen koncertek alkotják egy őszi szezon fősodrát, nem fogunk rosszul szórakozni. Négyes.

(Utóirat: a hófehér Vasember-hasonmás a kabalafigurája volt a Moonride Fesztiválnak, amelynek ez volt a warm-up partija. Azért furán néztünk, amikor egy szám közben odaült mellénk egy fehér jelmezben, álarcban parádézó figura.)