Az idei első metalzenei válogatásunkban az elmúlt három-négy hónap legjobb albumait szedtük össze. A paletta elég széles, egyik-másik motorját a punk vagy a rock működteti, kívül viszont a black, death, doom vagy sludge fekete korma borítja. Egyaránt találhat kedvére valót, aki a műfaj technikás, dallamos, vagy aki az acélos, eget-földet rázó darabjait kedveli, és némelyik esetében a kettő jól ki is egészíti egymást.
Altar of Plagues – Teethed Glory And Injury
Elég határozottat csavart a zenéjén a post-black metalt játszó ír Altar of Plagues csapata. Bár egy jó ideje változásról beszéltek, még így is sikerült pár vaskalapos rajongónál kivágni a biztosítékot. Pedig a 2011-es, szerethető, egyben felejthető Mammal után a Teethed Glory and Injury végre egy igazán bombasztikus anyag lett. A játékidő maradt 90 perc, viszont a dalok száma duplázódott, így a szokásos négy helyett van kilenc, ellenben szerencsére ezzel együtt a jó ötletek száma is nőtt. A korábbi, lassan építkezős témákat furán feldarabolták, összekeverték, és bár a számok nyomokban még tartalmazzák a korábbi elemeket, az újszerű tempóváltásoknak, ritmusoknak, kiállásoknak köszönhetően egyszerre dallamos és disszonáns, lágy és agresszív lett a végeredmény. Egyszóval izgalmasan kiszámíthatatlan. Mindig öröm látni, ha egy zenekar képes megújulni, pláne ilyen markánsan.
Persefone – Spiritual Migration
Nagyszerű döntés volt a Persefone tagjaitól, hogy az új lemezüknél nem a 2006-os Core, hanem a 2009-es Shin-Ken című anyaguk felépítését követték. Míg az előbbinél három dal adott ki majdnem egy és negyed órát, az utóbbinál ezt már tizenöt tette, ezúttal pedig tizenhárom tétel található az albumon. Noha a hosszúságot tekintve a zenéjük továbbra is nagy falat, legalább könnyebb ugrálni az egyes témák között. Mert téma megint akad bőségesen. Hat tag, két gitár, billentyű, basszus, dob és ének, kitűnően megkonstruált, technikás progressive és daráló melodic death metal alapok. Kicsi néha tömény, de az andorrai csapat megint ügyelt rá, hogy egy-két lazább, meditatív tétellel pihenni is lehessen, mielőtt elementáris erővel tovább menetelnek. Sajnos úgy tűnik, továbbra is elkerüli őket a nagyobb siker, pedig a Spiritual Migration a sokadik ragyogó lemezük.
Cult of Luna – Vertikal
Öt év turnézás és dalszerzés után januárban végre megjelent a svéd Cult of Luna új anyaga, ami ráadásul egy eszméletlen jó konceptalbum lett. A Vertikal hátterét Fritz Lang klasszikus filmje, a Metropolis adja. Annak is főként a baljós atmoszféráit és különleges képi világát sikerült zeneileg leképezni azáltal, hogy a már megszokott, súlyos sludge-os, post-metalos témáikba futurisztikus elektronikát, ambient és drone zajokat, és némi tiszta énekhangot kevertek. Érdekes lett a lemez struktúrája is: az alap vázat több robusztus, 10 és 20 percig is hömpölygő, zaklatott és dinamikus szám adja, melyeket rövid, lágy, főként hangulatfestő dalfoszlányok fűznek össze. Úgy tűnik, a Cult of Luna még ennyi év után is egy ereje teljében lévő, kivételesen kreatív zenekar. A májusi A38-as koncerten pedig ott a helyünk!
Kvelertak – Meir
A 2011-es felbukkanása óta megosztó zenekar a norvég Kvelertak. A hirtelen jött nemzetközi sikerüket látva sokan hangosan és látványosan fanyalogtak, és teszik ezt a mai napig, pedig a fiúk egy nagyon vagány első lemezt tettek le az asztalra. Érthető, hogy a második, a Meir nem merészkedik messzire, biztos távolságból követi az elődjét. Mintha a csapat tudatosan nem akart volna mást, csak egy azonos koncepciójú, és legalább annyira erős anyagot összehozni. Ez többé-kevésbé sikerült is nekik. Bár a hangzás itt-ott kicsit satnyább, máshol viszont megint kiválóan acélos és mokány. Erlend Hjelvik énekes tisztességesen kiüvölti a lelkét, és a pazar punk, rock és black metal alapok is kitesznek magukért. A lendület, az erő és általában az átható dögszag továbbra is nagyon bennük van. És ennél több egyelőre aligha kell.
Hierophant – Great Mother: Holy Monster
Sokat fejlődött a 2010-es bemutatkozásuk óta az olasz Hierophant, sikerült is egy prominens kiadó bizalmát és tetszését elnyerniük. Így a Great Mother: Holy Monster című második nagylemezüket már a Bridge Nine Records gondozza. Viszont az alapfelállás nem sokat változott, ez a lemez is vad, ösztönös, egy komoly adrenalin löket. Sokat nem is tökölnek hangolódással vagy felvezetéssel, az első dal kásás, darabos mocska belerobban az arcunkba, aztán ez megismétlődik még hétszer, összesen 30 percben. Bár kicsit néhol monoton, az énekes hangja végig bivaly erős, ráadásul a hc, black metal és sludge részek itt-ott úgy szolnak, mintha acélsodronyt pengetve játszották volna fel őket. Összességében még mindig nem váltják meg a világot, de ez nem is elvárás. Egyszerűen szükség van néha egy ilyen piszkosul hatásos, iszapos dagonyázásra.
Corrodal – Lathe of Heaven
Már a Corrodal első nagylemeze, a 2009-es Xei is egészen egyedi és jellegzetes volt, a Lathe of Heavennel pedig tovább árnyalják a stílusukat. Szintén egy tematikus anyaggal van dolgunk, ám míg a Cult of Luna zenéje Fritz Lang sötét fantáziavárosának betonmonstrumait, terpeszkedő, ködben úszó tereit idézte meg, a Corrodalnak Ursula K. Le Guin Égi eszterga című sci-fi regénye adott delíriumos, lázálomszerű hangulatot. A csapat sokáig dolgozott a dalokon, és ez hallatszik is a végeredményen. Instrumentális metal témák keverednek a darbuka, didzseridu, dzsembé hangszerek törzsi dallamaival, néhol felsejlik némi gépies robaj, akusztikus gitár, illetve az Égi eszterga filmadaptációjából kivágott hangminták. Az egész az elejétől a végéig rendkívül mozgalmas és sokszínű. Már csak abban bízom, hogy egy kiadó végre felkarolja őket, és méltó figyelem irányul rájuk.
Rorcal – Világvége
Valahol a drone, a doom és a black metal között – így mutatja be zenéjét a svájci Rorcal, és műfajilag nagyjából jól össze is foglalják a lényeget. A felsoroltak közül valóban megvan benne mind, talán az arányokat tekintve dominál a black metal, de nehéz megállapítani, hol ér véget az egyik és kezdődik a másik. A csapat ezúttal hasonlóan feldarabolta a zenéjét, mint a fentebb említett Persefone. Az utolsó nagylemezük, a 2009-es Heliogabalus ugyanis egy darab egy óra hosszú dal volt, míg a Világvége elvileg nyolc részből áll, gyakorlatilag továbbra is egy gigantikus hangfolyam, hiába a dalok közti pár másodperces csönd. Az első két szám tátongó fekete lyukként lassan elnyel, hirtelen minden hideg lesz, körülvesz a szénfekete sötétség. A tengerfenéken vagyunk, távol minden fénytől és melegtől. Összesen negyvenhárom percig kell odalent kibírni, de bőven megéri.