Habár lassan három éve is megvan, hogy az első Hatchback nagylemez megjelent, sokkal ismertebb nem lett Samuel Milton Grawe projektjének neve. Attól tartok, hogy a második album, a Zeus & Apollo sem fog változtatni ezen, pedig a leggyönyörűbb ambient hallható rajta, amit csak a Boards of Canada elnémulása óta zenész kiadott a kezéből.
Rendszerint elriaszt – még ha ambientról is van szó -, ha egy album játékidejének számlálóján 76 percet látok, ahogy az új Hatchback nagylemez esetében – az igazán embert próbáló azonban nem ez, hanem hogy mindez 6 dalban összpontosul. Nincs csavar, semmilyen 20 percnyi szünettel végződő track: a Zeus & Apollo valóban óránál is több zenei anyagot rejt. S aki bele mer vágni, megtiszteli ennyivel ezt a lemezt, rájön, hogy ez éppen elegendő: lecsengése után csak üresség marad. Az érzést, ami ebből árad, fejhallgatóval a fejen, nyugalommal körbevéve biztos nem fogjuk félbeszakítani.
Az előző nagylemez, a Colours of the Sun viszonylagos sikertelensége talán abból is fakadhat, hogy bármennyire is megjelent benne a Baleár-szigetek hangulata és az akkoriban felerősödő, a ’90-es évek irányába áramló nosztalgia, talán túl sok stílust is akart egy nagyobb hangulat interpretálásának szolgálatába állítani. Volt ott szintipop, ambient, downtempo – nem volt rossz lemez, de a nyitó Nesso-n kívül hirtelen semmit sem tudnék felidézni róla. Nem úgy a Zeus & Apolloról, amely amilyen óvatosan kóstol bele egy-egy váltásba, olyan mesterien teszi.
A lényegi zsáner az ambient: egy ilyen, a borítón látható és nyilvánvalóan valótlan tájkép másképp nem is lehetne hiteles. Ez a borító azonban egy olyan természeteszmény reprezentációja, melyben a zöld ragyogó tónusú, a ég azúrszínben játszik és a víz éppen olyan tiszta, mintha éppen felfakadt volna egy forrásból. Az első félórában ezen a tájon kóborlunk, hol csöndesebben mélázva (Sunrise Stereotype, Zeus & Apollo), hol egészen nagyívű gondolatoktól gyötörten (Orinoco Waltz). Grawe legnagyobb erénye, hogy szinte észrevétlen útitárs tud maradni ezen a utazáson, olyannyira átad a zene élvezetének. Aki nézett már el hosszú tájak felett végtelen percekre, az tudja, mennyire könnyű is elfeledkezni néhány másodpercre arról, hogy voltaképp kik is vagyunk és merre járunk – ennek az érzésnek a kvintesszenciája a Zeus & Apollo jelentős része.
A második fejezet éppolyan láthatatlanul tűnik fel, ahogy hatalmába kerített az első: az átkötés, a downtempo/lounge legjobb pillantait idéző Tapir Tango akár egy darab is lehetne Kruder & Dorfmeister remekbe szabott DJ Kickséről. Majd Grawe konkrét tánczenei motívumokba foglalja az érzést, és a teszi teljessé az utazást (The Violet Sequence).
Óriási művészi előrelépés a Colours of the Sunhoz képest mindaz, amit a második Hatchback lemez rejt, ráadásul szélesebb értelmezésben is egy egészen nagyszerű lemez. Hibát igazából nem tudok találni rajta sokadik hallgatásra sem – hogy néha nem köt le, az csak a mindennapok pörgésével okolható, nem a lemez gyengesége. Abszolút ötös, az év legjobbjainak egyike.
Hatchback – The Violet Sequence
Tracklist:
- Hatchback – Sunrise Prototypes
- Hatchback – Zeus And Apollo
- Hatchback – Orinoco Waltz
- Hatchback – Tapir Tango
- Hatchback – Hotaru
- Hatchback – The Violet Sequence
Borító:
