A Hegyalja felén túljutva már hozzáedződtünk a folytonosmotozásokhoz, a tűző naphoz, és azt is megtudtam, hogy a hídugrás díjátjelentősen megemelték. Emellett a harmadik napom volt a leghosszabb fesztiválon, utólag összeszámolva rá kellett jönnöm, nyolc koncertenvoltam majdnem végig. Mosolygás Juliette & The Licks-en, furcsánnézés Caliban-on, döngölés Neck Sprain-en és összeesés Subscribe-on, nomeg persze még sok más, ami egy bevezetőbe nem fér bele.
Aki nem volt még Hegyalján, annak elmondom, a biztonságiak részérőlitt a motozás a divat. Ahhoz, hogy a kempingbe, vagy a fesztiválterületére, nomeg egyikből a másikba juss, egy motozáson kell átesned.Ez nem feltétlen kellemetlenség, lehet ez fícsör is, mert így legalábba fesztiválra barát/barátnő nélkül látogatók is elmondhatják magukról,hogy napi tizenötször megtaperolta valaki. Viszont ettől eltekintve(vagy épp ezert, ehe) a Hegyaljás biztonságiakat bírom a legjobban.Mindig jófejek voltak, köszöntek, az együttműködést is megköszönték, havalami para volt, teljesen normálisan mondták el, hogy mi a helyzet,nem bántak paraszt módjára az emberekkel. Részemről riszpekt nekik.
A másik, ami furcsa lehet, az a hídról ugrás. Ahhoz, hogy afesztiválra jussunk, egy hosszú hídon kell átbattyogni, amiről néhányelvetemült le szokott ugrálni. Az első alkalommal, amikor Hegyaljáramentem, összefutottam egy csuromvizes emberrel, aki nagy lelkesenmesélte, hogy berakott egy ötezrest a zsebébe, leugrott, kiúszott apartra, ahol a rendőrök már várták, mert hogy ilyet nem szabadcsinálni, a kezükbe nyomta az ötezrest, mivel ennyi a bírság díja, ésmár ment is a kocsmába. Ám azóta eltelt néhány év, és már inkább megéribungee jumpolni, mert a rendőrök a hídról ugrás után a legjobb esetbenis húsz ropival húznak le.
Fotók: hegyaljafestival.hu
No, de elég legyen a sztorizásból. A napot a Grenma koncertjévelkezdtem, pusztán azért, mert egy órával elnéztem a 30Y kezdetét,viszont megláttam egy cuki szöszi gitáros csajszit a Pepsi színpadon,és meg kellett közelebbről néznem. Két gitár + dob felállású, kellemespunk zenét toltak, ami felvezető koncertnek, pár sörrel tökéletes volt.
Magára valamit is adó pécsi lévén kötelességemnek éreztemellátogatni 30Y-ra. Össze is futottam pár, hasonló gondolatok általvezérelt arccal, majd a nagyszínpad előtti árnyékos részben beállva azontűnődtem, hogy milyen népszerű lett a banda. Valahogy nem sikerülmegemésztenem, hogy ekkora rajongótáboruk lett. Bár tudom, hogy a Museelőzenekara voltak, de belém mégis úgy égtek, mint egy pécsi banda,akik párszáz embernek adnak koncertet a Szenesben. Ehhez képestnagyszínpadosok, és kellemesen sok ember jött el megnézni őket.
Nem maradtam végig, mivel el szerettem volna csípni a Cadaveresből néhány percet. Irány a DeWalt, ami közepesen szarul szólt. Nagy nehezenfelismertem pár számot, meghallgattam egyet a készülőben levő újlemezről, aztán rohantam is tovább, mert kezdett Juliet & TheLicks. Őszintén megvallva nem tudtam mire számítsak, de úgy voltamvele, hogy a Natural Born Killers főszereplőnője csak jót csinálhat.Végülis igen. A lányok örültek a félmeztelen, széttetovált gitárosarcnak, a fiúk örültek Juliette feszülő, csillogó rucijának, ésmindenki örült a zenének. Szétvarrt fickók és dögös csajok, ez arock & roll. A zene engem annyira nem bilincselt le, viszont aszínésznő színpadi alakítása annál inkább. Lerohant a közönséghez,vissza a színpadra, levette a cipőit, vonaglott, térdelt, ugrált, vagyépp egyszerre mindenkinek a szemébe nézett. Amíg ott voltam, végig letudta kötni a figyelmemet, ami nem kis teljesítmény.
Végülis két számmal tovább maradtam Juliette & The Licksen, mintszerettem volna, így már döngölt a Neck Sprain, mire odaértem. Elfogultleszek, a Neck Sprain szerintem az ország egyik legsúlyosabb bandája.Oldalláncos, terpeszben állós súlymetál, avagy modern metál, ahogyhivatalosan jellemezni szokták. Igazából csak hűek a nevükhöz, olyanzenét csinálnak, hogy a közönség a heves bólogatás közepettenyakficamot kapjon. Mindemellett azért bírom őket igazán, mert teljesenközvetlenek. A számok között hülyéskednek, vagy épp más bandánakszólnak be, de a koncert előtt/után, ha flangálni látod őket, éselkapod valamelyik tagot pár szóra, biztos nem fog elzavarni.
Neck Sprain után jött a metalcore arcok talán legvártabbja, aCaliban. Dupla lábdob, kemény riffek, ordítós hörgés, tiszta ének,breakdownok, szóval minden, aminek egy metalcore bandában meg kell, hogylegyen. A DeWalt tele volt, én meg többé-kevésbé lelkesen bólogattama koncert alatt. Kissé elvett a koncertélményből, hogy a sátorközepefelé álltam, és ilyen távolságból az énekes inkább nézett kiviccesen, mint keményen. Fekete haj, némi szakáll, plusz a szemei isfeketére voltak sminkelve, amitől úgy festett, mint egy félzombi, akihetek óta alvás nélkül, csak kávén él, és ráadásul még be is húztak nekikettőt. Emellett a szabad kezével végig fura mozdulatokat csinált,szerintünk varázsolt. Néha féltünk, hogy ránk dob egy tűzlabdát. Dehogy ne legyek gonosz, el kell, hogy mondjam, a hangzás tűrhető volt,és úgy tűnt, a tömeg és a zenekar is élvezi a koncertet, bár acirclepit elég esetlenre sikeredett. Mindenesetre a rajongók biztosörültek.
A sátor Caliban után tömve maradt, és a Subscribe teljeserőbedobással lépett fel. Ők azok, akik a hiperaktív színpadiprodukciójukról híresek, és sosem hagyják, hogy csalódjunk bennük. Ámaz akkumlátor nálam igencsak merülőben volt már, így Yellow Spotsrasajna már nem jutottam el.
A fesztivál utolsó napja bosszankodással, örömködéssel,bosszankodással, még több bosszankodással, majd meglepődéssel zárult.Ilyen sorrendben. The Idoru, Alvin és a Mókusok, Velvet Stab, IstenHáta Mögött, Katatonia, Suhancos volt a felhozatal, és csoda, hogy nemgyújtották fel a DeWalt színpadot. Stay tuned!
Korábban a Kultblogon:
Kapcsolódó: