Már a kezdetektől fogva terveztem, hogy elmegyek a Zajra, de idén sikerült először eljutnom a Sástó melletti, igazán szép környezetben otthonra lelt, meglehetősen underground vonalon mozgó, és még mindig viszonylag családias zenei fesztiválra. A három színpadon három napig zajló esemény második napjára érkeztem, és rögtön elragadtak a múlt sötét árnyai, s nem is eresztettek a fesztivál végéig. A hangulatomhoz tökéletesen illeszkedő zenék közül válogathattam, s elsőként a Painstage-en ütöttem ki magam az I.O.N. kísérletezős programjával, ami jól megalapozott a folytatáshoz.

fotó: Jäger Ádám / Varga Zorán

Az érdemi koncertlátogatás azonban a bekategorizálhatatlanul zseniális Entrópia Architektúrával kezdődött, a Szabad az Á színpad meglehetősen megcsúszott esti programjának keretében. Maga a zenekar sem szereti, ha megpróbálják őket skatulyába dugni, de árulkodó, hogy volt a színpadon a még nem is annyira szokatlan fagott mellett tibeti zenélő tál, doromb, csengettyű, fúró, sziréna és egy teljességgel meghatározhatatlan, egyedileg készíttetett fémképződmény. Ha van igazság a földön, akkor az Entrópia Architektúrának nemzetközi szinten is be kell futnia, nem csak egyedisége okán. A rendkívül hosszú beállás után ugyanis olyan szakrális elszállás kezdődött Kósa Csaba vezényletével, amit kevesen tudnak produkálni a kortárs zenei életből. A sok idegenség lassan egységgé fonódott (itt jegyzem meg, hogy technikailag rendben volt, korrektül szólt a hangszerarzenál), a torokének és a harmóniává formálódó kakofónia révületbe ejtett, spirálként húzott lefelé, hogy aztán egy (számomra a Neurosist idéző) megtisztító üvöltésbe sűrűsödjék minden árnyalat. A nézőtér közben lassan, de biztosan kiürült, a zenekar pedig negyvenöt perc után lehúzta a rolót, hiába protestált a kisszámú rajongótábor, a brutál szakállkopasz frontember elintézett minket annyival, hogy “csak a jelen van”. Vannak olyan evidenciák, amiket egyszer az életben meg kell érezni, mert megérteni nem lehet. Számomra ez egy ilyen pillanat volt, köszönöm nekik.

Félkábán, az élmény által letaglózva kúsztam át az egydombocskányi távolságban felhúzott főszínpadhoz, ahol készülődött a VHK-Vágtázó Életerő. Őket még soha nem láttam élőben, de be kell valljam, nem is ismerem részletesen a munkásságukat. Tekintettel arra, hogy alig koncerteznek (sőt, a Fekete Zaj volt az egyetlen nyári fesztiválfellépésük Magyarországon), szép tömeg verődött össze a programra, s láthatta, ahogyan a sámászerkós Grandpierre Attila/Atilla beleveti magát a kiáltozásokkal tarkított transztáncba, miközben a háta mögött kinyílt az univerzum egy igen tetszetős vizuál formájában. Éjszaka volt, az erdő közepén, a sámán bepörgött, és akárhogyan próbáltam volna kivonni magam a hatása alól, végül magába húzott rendesen, és addigra már a gitárosok höjjögése sem zavart.

Másnap egészen korán, az ír származású, gyönyörű hangú Lisa Cuthbert, az Animatterből is ismerős zongorista-énekesnő műsorával kezdtem a napot. Lisa, akire inkább a melankolikus előadásmód jellemző, a csodás napsütésben elővette személyiségének bájos oldalát is, ahogyan viccelődve kommunikált a közönséggel, sőt rögtönzött egy kis meglepetést újdonsült barátainak. Varázslatos élmény volt ez a délután. Lisa után kicsit lazítottam az Ozone Mama dögös-pörgős rock n’rolljára, aztán elszórakoztattam magam azon a performanceon, amit a budapesti deathcore/metalcore Moratorium zenekar rendezett a hangosítás problémái ürügyén, stand up-ba illő momentumokkal. Mivel az énekből és a vokálból valóban nem hallatszott semmi, hamar továbbálltam.

Az éjszakával eljött az általam izgatottan várt Pozvakowski, experimentál posztizé a Painstage-en. Most már minden sarkon vagy egy poszrock-posztmetál zenekar, a Pozva mentségére legyen mondva, hogy ők ugyanezt nyomták tíz éve is. Jól emlékszem még arra a koncertre, amikor a Marco Polo apró koncerttermében, ahová a zenekar védjegy-vetítőgépeinek felállítása után már alig lehetett beférni, szétszedték az agyam. Most sem történt másként, két gép nyomta a (stílusos, ám nem túl ötletes) retróhangulatú, fekete-fehér vizuált, miközben az irgalmat nem ismerő Darvas Ádám gitáros vezetésével elővezetett hangszőnyeg derékból rántott meg és húzott szét, hisz még jó ritmusérzékkel sem lehetett követni a képleteket. Amúgy jól szóltak és a rideg kiállás és kommunikáció ellenére hibátlan programot toltak, elképesztő volt látni a zenekari tagok közötti harmóniát. A hűvös hangulat ellenére is kitűnően éreztem magam.

A főszínpadon közben belefogott az este legszórakoztatóbb produkciójába a magát pszichedelikus erdei folknak tituláló, finn Hexvessel, akik az Entrópia Architektúrához hasonlóan befoglalták az egész játékteret. A hangszerrepertoárban itt a szokásos gitárok, dob, ének felálláson túl szerepelt még üstdob, csengettyűk, billyentyűs és szépen a hangzásba simuló, egyáltalán nem csak látványelem hegedű. Részben hippikommunák mindennapjait, részben ősi, pogány szertartásokat, ünnepeket idéző műsoruk talán legizgalmasabb “eleme” a gyönyörű, simogató hangú, boszorkányos megjelenésű énekesnő, multiinstumentalista Marja volt, aki ügyesen varázsolt belőlem rajongót erre a bő órára, de szórakoztatásban és lendületben főként a frontember, Mat McNerney és a hegedűs, Kimmo jeleskedett. Először láttam őket is, és bár nem valószínű, hogy otthon hallgatnám a lemezeiket, a következő koncertjükre biztosan elmennék.

Néha az az érzésem van, hogy Izlandon mindenki zenél, ezt az elméletet támasztja alá a lassan húsz éves, metálból indult, majd lassan berockosodott Sólstafir is, akik az este headlinereiként álltak a főszínpadra. Igazi partiállatokként szállták meg a Fekete Zajt, amelynek helyszínébe, érthető okokból azonnal beleszerettek. Lendületesen, lelkesen fogtak a programba, amit erősen dominált a legutolsó, Svartir Sandar címmel megjelent stúdióalbumuk, fűszerezték azért kicsit a régebbi Ritual of Fire-rel, illetve elhangzott még a Köld albumról a címadó szerzemény és a Godess of the Ages. Az énekes-gitáros amúgy is igazi sztárkaliber, aki bőségesen kommunikál, társait wiskey-vel itatja, gitárosát Chuck Norrisként mutatja be, megjegyzem, jogosan. Nem pont erre számítottam tőlük a lemezeiket hallgatva, de így is teljesen meggyőztek.

Jó néha elmerülni az igazi elememben, ahol a kisebbség többség és az underground a felszínre kerül. Jó néha olyan emberek között bulizni, akik tudják, miről beszélek, ha a kedvenc zenekaraimat említem nekik (kettő darab Neurosis és egy OM felsőt sikerült szpottolnom, s olyankor a szívemet különös melegség öntötte el) és jó az is, hogy mindez a Mátrában zajlik, távol a rohanástól és közel a természethez. Érdemes volt először elmenni és érdemes lesz megint, jövőre, velük, ugyanott.