Aligha hiszem, hogy a diszkó aranykoráról nappal is álmodókat kielégítené az Andy Butler által levezényelt második Hercules & Love Affair lemez, amely olyannyira laza és popos akar lenni, hogy emiatt a fülben sem képes igazán megragadni.
Habár kár lenne tagadni, hogy ez első, általam is mind a mai napig rengetegszer elővett Hercules and Love Affair album feleekkorát se szólt volna, ha nem négy identitásában és szexuális hovatartozásában elég zavaros figura készíti, de nem csupán azért működött, mert ezek közül az egyiket Antony Hegartynak hívták. Az indie sajtó részéről évek óta elképesztő hátszelet kapó Hegarty a zenei élet enigmája, egy összetéveszthetetlen hangú, nagybetűs MŰVÉSZ, aki ugyan anyazenekara utóbbi albumain (The Crying Light, Swanlights) már nem mindig kapja meg azt a zenei hátteret, ami őt megilletné, a tényeken mit sem változtat. Legalább három nagyszerű és felejthetetlen nagylemez fűződik a nevéhez, és ezek közül egyik az itt tárgyalt Hercules and Love Affair debütálása volt.
Talán túlságosan is a múltban ragadtunk az ő emlegetésével, bár már említettem, hogy nem csupán miatta működött az a lemez, melyen egyébként nem is minden számban vett részt. A DFA kiadó és követői poszt-diszkó szemléletének egy szép példája volt, hogy a koncepcióból lehet egy jó albumot is kreálni, amely ráadásul Andy Butler, Kim Ann Fox és Nomi egyéni ötleteitől és jelenlététől valódi életre kapott. A lemezt utólag egyébként is megerősítette hitelességében és pozíciójában, hogy olyan elektronikus zenei legendák által készített remixek készültek egyes számaiból, mint Frankie Knuckles remixe a Blindra, vagy a nem kevésbé fontos és neves Kevin Saunderson You Belong-feldolgozása. Butler és kis kollektívája tehát már benne ült a tutiban, mégsem követhették a nyerő csapaton ne változtass taktikáját a már tárgyalt okok miatt, ráadásul a két számban is éneklő Nomi is lelépett.
Butler és Kim Ann Foxman, a csapat magja azonban változatlan maradt, lényegében érdektelen is, hogy kik érkeztek a többiek helyére, mert nem ettől jó vagy (inkább) rossz a Blue Songs. Míg az első lemezen bármilyen furcsa is volt, abszolút látható volt a koncepció, és élvezhető poplemez született – a Blue Songson viszont csak a céltalan retrózás jön át, amelyet tovább gyilkol a “plasztik hatás”. Letisztult, precízen kiszámított hangzás uralja a lemezt, és sehol nem tűnik fel egy váratlan húzás, a legmeglepőbb dolog az egész lemezen a nagyon kellemesen chill Blue Song szofisztikált oboajátéka volt. Se Kele Okereke semmitmondó feltűnése a Step Upban, se az idegesítően disszonánsra vett I Can’t Wait püttyögése, se a szinte kötelezően lezavart, énekközpontú It’s Alright zárása nem érhet váratlanul senkit – aki már hallott húsz tánczenei albumot életében, láthatja a struktúrát az egészben.
Hercules and Love Affair – My House
Ami viszont különösen kínos ezeken felül, hogy az album legjobb számai rendszerint … khm, erős rokonságot mutatnak egyes trackekkel az előző lemezről. A nyitó Painted Eyes bármennyire is nagyszerű sláger, attól még egyértelmű, hogy Butler laptopjának egy féltve őrzött és kódolt mappájában még a Blind Pt. 2 címet viselte, ahogy a Leonorába se valamelyik ősi ellensége keverhette bele az Athene lelassított és minimálisan átalakított főtémáját. Ha mindehhez hozzáveszem, hogy a lemez harmadik harmadára már csak az igazán céltalan, unalmas diszkótrackek kerültek, az egy nem túl szép összképet fest.
Nem teljesen reménytelen anyag a Blue Songs, mert bőven vannak rajta kellemes, sőt, ajánlott számok (Painted Eyes, My House, Boy Blue, Blue Song), de ez nagyon, nagyon kevés összességében. Sokkal, de sokkal jobban át kellett volna gondolni ezt a lemezt. Kétharmad.
Tracklist:
- Painted Eyes
- My House
- Answers Come In Dreams
- Leonora
- Boy Blue
- Blue Song
- Falling
- I Can’t Wait
- Step Up
- Visitor
- It’s Alright
Borító:
