John Peel az 1990-es évek közepén az egyik műsorában Dave Clarke-ot a techno bárójaként említette, és ez az elnevezés azóta eltávolíthatatlanul ráragadt az 1968-as születésű brightoni lemezlovasra. Amennyire nagy elismerésnek számíthatott ez akkoriban, valószínűleg legalább annyira nehéz lehetett megfelelni neki az elmúlt másfél évtizedben, hiszen a rave-korszak már rég véget ért, a techno és az electro pedig lényegesen megváltozott azóta. Új hatások már lassan évenkénti hullámokban érnek minden jelentősnek tekinthető elektronikus zenei stílust, ráadásul új művészek, producerek és lemezlovasok jönnek ezekkel állandóan, és selejtezik ki a régi neveket, akik közül csak néhányan akarnak/képesek lépést tartani a korral. Meghallgatva Clarke Fabric 60 című legújabb mixlemezét, amivel egyébként egyenesen a hatodik ikszbe navigálja a londoni szuperklubot, ő kétségkívül az imént említett kis létszámú táborba tartozik. A 17 számos összeállítás közel 70 percnyi megalkuvásmentes sötétség a techno és electro birodalmában, régi és új zenéket egyaránt bemutatva, olyan vezetéssel, ami igencsak egyértelműen jelzi, hogy emberünk kívülről betéve ismeri azokat a területeket, ahova elviszi a hallgatót.

Raudive Shiver című kezdése közel két perc pulzáló kakofónia. A háttérben különleges, jövőbeli számítógépek hangjait hallani, és valamiféle furcsa emberi kántálást. A folytatás olyan, mint amikor a filmekben a narrátor visszamegy száz évet az időben, hogy búskomor, szürke képi világgal elmesélje az előzményeket. A Cnemidophorus Sexlineatus a Crotaphytustól elnyújtott gitártémákra és gótikus szintetizátorokra épül, a folytatásban pedig egyre mélyebb basszusok és egyre több döngölés következik. Rögtön hallható például Tommy Four Seventől az Armed 3, amit január végén nagyon dicsértünk, aztán következik a detroiti kapcsolat keretében Kenny Larkin zseniális remixe Marc Romboy és Paris The Black Fu (Detroit Grand Pubahs) Dark N Lovely című felvételére. Clarke egy-két bizonytalanabb váltás ellenére végig tudja, hogy mit akar, és nagyon célirányosan vezeti a hallgatót arra a pontra, ami az intrót követően egy hirtelen vágással elfelejtődött. Savas sztorizások (Cristiano Balducci – Pride) és falbontó techno (Cute Heels – Silence Complot) egyaránt található a továbbiakban, azonban a Fabric 60 mégis akkor lesz a legizgalmasabb, amikor valamivel félút után a négynegyedeket felváltja a robotikus electro.

Clarke ekkor ugrik vissza a jövőbe, és innen brillírozik igazán. Egyrészt félelmetesen hűvös, minden emberi jelleget nélkülöző felvételek váltják egymást, másrészt ezekkel egy olyan, főleg brit és detroiti alkotógenerációt mutat be, akiket igazából senki sem ismer túlságosan jól, pedig évek, vagy évtizedek óta csinálják a dolgukat. Az egyik legkiemelkedőbb pillanat az Exzakt-féle Claritynek a Lethal Agent remixe, ami hangzásában annyira kortalan, hogy 1994 és 2094 között bármikor születhetett. Emellett bemutatkozik az Aux 88-ból ismert Keith Tucker és Tommy Hamilton új, Heliopause nevű projektje is egy vadonatúj felvétellel (Destination Planet Earth), ami leginkább a Dopplereffektet juttathatja a hallgató eszébe, de a hatvanas évek tudományos megközelítése helyett sokkal inkább valamiféle posztapokaliptikus káoszhangulat uralkodik a zenében. S ez kitart a mix végéig: a tetőpontját w1b0 Alternate Sequence-ében éri el, ahol már valójában semmi sem történik, csupán egy leigázott bolygó felett siklik hangtalanul a kamera. Vagyis, Clarke még mindig képes nagyon veszélyes, de csábító időkapukat nyitni a jövőbe, ahol megelevenedik minden, amiről a nyolcvanas években filmkészítők és tudományos fantasztikus írók álmodtak.

Dave Clarke – Fabric 60 teaser