Lazán felskiccelt hiphop és elektronikus alapok, drámai klasszikusokat idéző vonósok és dzsesszes lezserség, mindez hangszerek és hangminták tömegeinek kíséretében. Röviden ez jellemezte a csapat első, Night Walks című lemezének dalait, melyeket Acheson szinte egymaga komponált, végül a teljes kidolgozást és a felvételeket már egy valós kvartett társaságában végezte. Noha az alapötlet elsőre nem tűnik nagy durranásnak, a jól bevált receptet itt-ott módosítva sikerült egészen sajátos hangon megszólalniuk.

Zenéjük a rengeteg hangsáv miatt elsőre tömény és kusza, ám kis utánajárással jól elszeparálhatóak az egyes szegmensek: Acheson mélyre hangolt, feszes basszusmenetei megágyaznak, Poppy Ackroyd gyönyörű hegedűszólamai és absztrakt, csilingelő, kattogó billentyűi sűrűn díszítenek, végül a két dobos súlytalan és súlyos ütemrészei tördelik az egészet. A további szaxofon, trombita vagy cselló elemek már csak a ráadás. A Night Walkstól szinte mindenki dobott egy hátast – többek között mi is – nem csoda, hogy a zenekar az elmúlt két év során, hol négyesben, hol kvintett vagy szextett formációban megállás nélkül koncertezett.

Újfent az angol Norman Ackroyd tájképfestő grandiózus, elmosódott akvarell festményeiből került elő a borítónak valót, így már az első benyomás előrevetíti a Night Walks és az Archipelago közti hasonló alapkoncepciót. Nem csak külsőleg, de hosszában is tükörképek, a 10 dal megint nagyjából egy órát tesz ki. A rengeteg közös zenélésnek köszönhetően valószínűleg minden tag megtalálta a saját helyét, mert bár új irányokba markánsan nem fejlődtek, azért a már meglévő stílust sikerült tovább árnyalni és bontogatni. Ezzel együtt az egész mintha letisztultabb, precízebb lenne, aminek viszont sajnálatosan áldozatul esett a korábban rájuk nagyon is jellemző absztrakt játékosság. Egy kevés azért akad, leginkább a cseh Tomáš Dvořák stílusát idézve, akivel egyébként Achesonék köztudomásul szoros barátságot ápolnak.

A Night Walks erős kezdéséhez hasonlóan az első dallal (Overture) itt is sok minden eldől: a szolidan gerjedő basszushoz távolról érkező, lendületes ütemek csatlakoznak, majd előbb a panaszos hegedű, vészjósló trombita, később cselló, zongora, citera, és még ki tudja mi minden adja hozzá az érzelmi töltetet. A második tétel (Spoken) finoman szőtt dallamainál és pattogó, vibráló ritmusainál már rég nyakig süppedtünk a fotelba. Nem is nagyon érdemes kapálózni, mert a további majd egy óra is ilyen szellemiségben telik. Bár a debütáláskor érzett lenyűgözöttség elpárolgott, az Archipelago változékony tempói, izgalmas klasszikus, dzsessz és mindenféle egyéb betétrészei hasonlóan maradandó érzéseket és élményeket nyújtanak. Már csak a holnapi koncerten kell mindennek flottul mennie, és tulajdonképpen nyugodtan összetehetjük a két kezünket.

Hidden Orchestra – Spoken

Borító: