Gyakorlatilag hibátlan időzítéssel szvingelünk végig a csípős szombat este az A38 hídján: a karszalag-ruhatár kihagyhatatlan párosa után már hallgatjuk is az előzenekari státuszt betöltő SoNaR-t, akik nehezen túlmagyarázható instrumentális pop/rockzenét játszanak, 5-6 szám erejéig. Habár már kevésbé lelkesedem az előzenekarok/warmup dj-k/hasonlók végigállásáért, mint régen, őket ráhangolódás gyanánt bőven megérte csekkolni, és valószínűleg a már ekkor is gyenge félháznál tartó nagyterem maradéka is így volt vele. Az olykor skót barátaikat, olykor progresszívabb popzenekarok (az egyik dalról no joke, a Duran Duran aranykora ugrott be) munkásságát idéző dalok sodró lendületükkel, energikus és lelkes előadóikkal abszolút szórakoztató bulivá tették a SoNaR fellépését, bár azért még nem látni bennük, hogy miként és főleg mikor lépik meg azt a lépcsőfokot, hogy ne csak másodhegedűsként, kisbetűként szerepeljenek bármilyen plakáton.

Ez az este amúgy is az elmúlt évek egyik legnagyobb felfedezéséről szólt nálam, és nagyon reméltem hogy másoknál is. A Hidden Orchestra két egymást követő évben egyenként is zseniális albumokat tett le az asztalra, amelyek a Parov Stelarok keze alatt megbüdösödő downtempo-nu jazz kombót annyi élettel töltötték meg, hogy szinte táncolni lenne kedvem itthon, amikor megszólal az Antiphon vagy a Spoken. Az eredetileg Joe Acheson neve és uralma alatt elinduló társaság Edinburgh-ból új fejezetet nyitott a műfajban, de az igazán súlyos az ügyben, hogy mindezt teljesen hallgatóbarát és majdhogynem slágercentrikus eszközökkel tette. Nem kis fegyvertény ez egy instrumentális bandától, amely ráadásul úgy állt ki az A38 sok furcsaságot látott deszkáira, hogy a félkörbe rendeződött kvintett két “csúcsán” egy-egy dobos nézett szembe egymással. Mindez ráadásul nem olcsó trükk volt: a Hidden Orchestra koncertjét jellemző gigászi energia forrása.

Az új, Archipelago című nagylemeze első két számával kezdő Achesonék semmit sem bíztak a véletlenre: mind a sejtelmes Overture, mind a szexi fúvóstémákkal megspékelt Spoken a Hidden Orchestra lényegébe rántották a kezdésre ha nem is csurig, de megtelt hajó gyomrát. Tartottam tőle, hogy vagy kevesen leszünk, vagy pedig túl sokan, és ahogy korábban az már néhány alkalommal megtörtént, néhányan jó hangosan végigpofázzák a koncertet – a kellemes meglepetések sora folytatódott, egyik se jött be. A publikum messzemenőkig koncentráltan, a zenekarra éhesen töltötte el a jó bő órát, amit játszottak: a kvintett pedig cserébe olyan számok tolt el, mint a friss Reminder, vagy az első lemezen feltűnő, éteri Strange. Játszottak nem lemezen kiadott számokat is: ezek sem azért maradtak le onnan, mert túlságosan kilógtak volna. A lényegében végig lemezminőséget közelítő dalok kapcsán nehéz volt azt gondolni, hogy ezt az egész downtempo dolgot lehet slamposan és unalmasan is prezentálni: a két dobos szinte végig egymást hergelve, óriási svunggal adták az alapokat, a néhol hegedűn, néhol az előtte elterülő pulton ténykedő Poppy Ackroyd pedig a cukiságfaktort még a barátnőmnél is kiakasztva tett a vizuális háttérért (is).

Összességében talán csak a kissé fakón előadott, ráadás előtti Antiphon volt nem annyira tökéletes része az estének, amely még így is az év legjobb A38-as fellépései közé katapultálta magát nálam. A Hidden Orchestra pedig megnyugtató választ adott arra kérdésre, be tudják-e mutatni mindazt a földöntúli és nagyon is materiális között ingadozó világot, amelyet már két briliáns lemez képében megtapasztalhattunk.

Hidden Orchestra – Overture @ A38