Már szinte mindent elmondtak, és újra meg újra el is mondanak a Down nevezetű New Orleans-i metal supergroupról. Tudjuk, hogy minden tag különösen nagy hatású személyisége napjaink zenei életének. Tudjuk, hogy milyen űrt töltöttek be a Pantera megszűnése után. Ennek a csapatnak csak a történetével, csak a tagok zenei múltjának számbavételével könyveket lehetne megtölteni.
Felsorolásszerűen tartom csak fontosnak megemlíteni, hogy honnan jön, és áll össze ez a muzsika: Pantera, Corrosion of Conformity, Eyehategod, Crowbar, Superjoint Ritual.Amikor pár hete elkezdtem hallgatni az új, sorban harmadik albumukat, az augusztusban megjelent Down III: Over the Under–t, az előzményektől teljesen függetlenül beleszerettem.
A legfontosabb dolog, ami különösen a sajtóvisszhangot figyelve megfogalmazódott bennem, hogy elég volt már ezeknek az embereknek pusztán a múltjáról vagy más zenei produkciókban elért eredményeiről beszélni. Ezzel a három albummal olyan súlyt pakoltak le az asztalra, ami önmagában is megállja a helyét. Nem számít, hogy hol játszottak még régebben és most, az számít csak, hogy itt az elképesztő zenei tehetség és tudás ötvöződik a metal egy nagyon újszerű mégis hagyományokat tiszteletben tartó stílusával. Meghatározni nem próbálom, de olyan élénk színfoltja napjaink friss zenei megjelenéseinek, hogy nagyon érdemes odafigyelni rájuk.
Számomra különösen vonzó és szimpatikus, ahogyan ez az öt zseni képes a zene mögé helyezni magát és hangszerét/hangját. Az egység és mély egyetértés tapintható az eredményben.A témák tipikusan déliek, mocsáriak és sivatagiak. Keveredik bennük a súlymetál a vontatott, forró, száraz hangulattal átitatott rockzenével. Ugyanakkor nagyon dögös refrének, dallamok is helyet kapnak az alapvetően igencsak fogósra sikerült anyagban. Az volt a legelemibb érzésem a Over the Underrel kapcsolatban, hogy valahogy egyszerre minden. Egészen fülbemászó, de mégis komplex; dögös, mégis szomorú-súlyos; lüktetően lassú, a ’70-es évek doom gyökerein táplálkozik, mégis nagyon mai, nagyon modern és jövőbemutató.
Csak példálózva emelem ki a Nothing in Return (Walk Away) himnikus kántálását – egészen hidegrázós, ahogyan kifejlődik a dal íve, és benne lüktet a “semmit cserébe” fájdalma. A Never Try tipikus, blues-os riffjeit hallgatva ott érzem magam a forró sivatagban, a lepusztult Ford teper a néptelen úton, a csomagtartóban valami gyanús. A Beneath the Tides egyszerűen gyönyörű, az egymásra épülő His Majesty the Desert és a Pillamyd dühöt köpköd és reszel, az In the Thrall of it All ritmusától pedig automatikusan beindul a headbang reflex.
Minden dalban ott a kosz, a füst, a kocsmahangulat, mégis valahol tiszta az egész, mert őszinték és hitelesek az érzelmek, amik a produkció mögött állnak. Ezt nem is lehet pusztán üzleti érdektől vezérelve művelni, ez a zene nem arról szól. Bármennyire is profin összerakott albumról beszélünk, még mindig érezzük, szinte magunk előtt látjuk, hogy öt zeneimádó fickó összejön egy péntek esti jammelésre, sörrel a kézben, erősítőket állítgatva, nagyokat mókázva. Bármi is az igazság, az izzadtságszag messziről elkerüli őket.
Nagy zenei alkotás a Over the Under, ugyanakkor szerethető, fílinges zene, amiben találkozik a tudás és a lazaság. Egyszerre nagyon komoly, és mégis abszolút befogadható bárki számára, aki kicsit nyitottabb füllel közelít a hagszeres zenéhez.