Az utóbbi években a Cult of Luna sem a turnézást, sem az albumok megjelentetését nem vitte túlzásba, hiszen az új stúdióalbumra is öt évet kellett várni, ami egy tizenöt éves zenekar esetében nem kis idő. Szerencsére az új anyagot szokás megutaztatni, s nem történt ez most sem másként. Van az a helyzet, amikor egy kedvenc zenekarunk az új albumával turnézik, de az a bizonyos új album nem sikerült túl fényesen. A rajongó ilyenkor végigszenvedi a kötelező köröket azért, hogy egy-egy régi kedvencet élőben is hallhasson. A Cult of Luna esetében erről szó sincs. A hosszan érlelt, kísérletező Vertikal kicsit ringat, aztán hasít, megesz és szétcsap, és mint kiderült, élőben is kitűnően működik.

Az a tény, hogy előtérbe került az egy és háromnegyed órás, masszív programban a Vertikal, nem lepett meg. Ráadásul, tekintettel arra, hogy egy, a struktúrájában meglehetősen kötött konceptalbumról van szó (már a cím is árulkodó), ez meghatározta a program felépítését is. Bőségesen áramló füstből léptek elénk a zenészek, akik Fritz Lang kultikus Metropolisát megidéző friss anyaguk első két dalával kezdtek. A közönséggel való jópofizást teljes mértékben kiiktató, feszes és profi, a témához tökéletesen passzoló műsorban az első dalblokk után sorban hallgathattuk a régebbi szerzeményeket (a Finland a Somewhere Along the Highwayről, a Ghost Trail és az Owlwood az Eternal Kingdomről).

Fotók: A38

A régebbi dalok sorát szakította meg személyes kedvencem az új anyagról, a Vicarious Redemption, mely majd húsz percével egyrészt komoly vállalás egy koncerten, másrészt bőven adott időt és lehetőséget az elmélyülésre és a bekapcsolódásra a láthatóan nagyon lelkes hallgatóság számára. Ebben a dalban valóban felvonul a zenekar teljes eszköztára, a légies gitártémáktól az ambient elszállásokon át az elektronikus lüktetésen keresztül Johannes Persson frontember védjegyszerű üvöltéséig és az egészen minimalista riffekig. A metropoliszi boncasztalon találkozott a posztrock és posztmetál az ambient elektronikával.

Volt az életemben egy olyan szakasz, amikor a zseniális Somewhere Along the Highway album soha nem hagyta el az mp3 lejátszót, a sztár pedig az a Dark City, Dead Man volt, ami a koncert második felében, számomra feledhetetlen csúcspontként zúgott végig rajtunk. Igazi ajándék volt ez a szintén monumentális darab, ami tökéletesen működött élőben is. A Cult of Luna dalokra egyébként is jellemző a katarzist megelőző hosszú felvezetés, hogy aztán az üvöltő-tomboló tetőfokon felrobbanjon a világ. Nos, ez az, ami valamiért nem történt meg az A38-on, pedig a technikára nem lehetett panasz.

A csúcspont után levezetésként még jutott hely és energia a lassú ringatózásra, elszállásra, a dallamos éneket felvonultató, szintén friss Passing Through-ra, hogy aztán a végén még megmozgassák egy kicsit a hajót a Vertikal remek In Awe Of-jával, amit érezhetően nagyon díjazott a közönség. Szépen szólt minden, kicsit visszafogottan, de szépen, mondhatom, hogy album-minőségben. Jött az energia is, de azért nem ütötték szét a hajót. Nem szakították át az érzékelés határait, nem robbant fel a tér, nem varázsoltak el teljesen, de hihetetlenül közel voltak hozzá. Akadtak azért pillanatok, amikor a hajó kimozdult alólam és észrevétlenül átsiklott egy másik világba, talán Lang Metropolisába.

Hazafelé és a koncert után még órákig nem tudtam kikapcsolni a belső lejátszóból a Dark City, Dead Man lüktetését, már csak ezért is érdemes volt látni őket. Köszönet az A38-nak, hogy helyszínt adott ennek a lélekgyurmázó rituálénak, lehetőséget adva arra, hogy ne a technikai gondok miatti nyűgök domináljanak, hanem csak a zene, a tökéletesen megkomponált fény- és hangjáték, mely bár végig egyensúlyozott a steril és elementáris hatás között, hogy végül mégis átcsússzon a tökéletes átlényegülésbe.