Az információfüggő online világban az előadó személye körüli ködösítés lassan olyan bevált marketingfogássá kezd válni, mint egy jó vírusvideó készítése. Megvan ugyanakkor a dolognak az a hátulütője, hogy ha nincs semmi tartalom a lepel alatt, a könnyen szerzett ismeretség olyan gyorsan elillan, mint ahogy jött. A befordult elektronikák világában dolgozó, rejtőzködő életmódot folytató producerek közül a legtitokzatosabbat Burialnek hívják – az aktuálisan legizgalmasabbat azonban Holy Othernek. A fiatal manchesteri srácról korán és származásán kívül alig lehet mást tudni, és bár vannak róla fotók és fellépéseket is vállal, azokon rendszerint felemásan eltakarja az arcát, illetve azon messze túllógó csuklyát húz pólója fölé – így egy kis plusz izgalmat hoz ebbe az egész személyét körbelengő dologba. Ami azért nem pukkadt ki mindeddig, mert kompozícióiról még többet lehet beszélni, mint róla.

A rendkívül fiatalnak számító, 2000-ben indult Tri Angle label már indulása évében észrevetette magát a How To Dress Well debütáló lemezével (Love Remains), hogy aztán tavaly Balam Acab érjen el hasonló ismertséget, igaz, felemás kritikai fogadtatás közepette. Igaz, ekkor már legalább akkora ellentábora volt a kiadóval összekapcsolt witch house stílusnak, mint amennyien imádták a dubstep oldalhajtását, szétfolyó elektronikus szőnyegeiért, lemondó, szüntelenül mollba forduló hangulataiért, Instagram-képeket hangjegyekké komponáló alkotásaiért. Ennek a világnak szülötte a Holy Other albuma is, amely a tavalyi, figyelemfelkeltő With U ep után sikerrel érkezik meg a nagylemezes formátumba is.

Az elején emlegetett szürke árnyalatok dominanciája nem köti meg a manchesteri dj kezét, és debütanyaga ott válik igazán érdemessé, hogy időt szánjunk rá, amikor rájövünk: nem tűnik kiszámíthatónak három szám után. (Ellentétben Balam Acab tavalyi lemezével, amin voltak mélységek és magasságok is, mind hangulatban, mind színvonalban.) A buriali képlethez hasonlóan itt is több számot uralnak a bevágott, r’n’b férfi és női vokálrészletek. Ez az Inpouringot szabálytalanná és kapkodóvá teszi, mintha nehezen lélegeznénk, a lemez egyik katartikus pontját, a Love Some1-t viszont szívfacsaró kiteljesedés felé viszi. Holy Other úgy játszik a különböző sávokkal, hogy sose rakja rá hallgatójára a teljes depressziót, de fenntart valami ködös kétséget a számok valós természete és hangulata iránt.

A witch house-szal szembeni leggyakoribb kritika, az öncélú játszadozás, a tartalom nélküli sejtelmeskedés az, ami legkevésbé áll meg meg a Helddel szemben. A lemez számonként és a maga egységében is világos és átélhető koncepciót mutat: az In Difference alapja például elindulhatna valami finom chill/lounge irányba is, ehelyett a beúszó éneksávok borzongató súlytalanságba kényszerítik, a leghosszabb anyag, a címadó track pedig valami egészen lemondó alaphelyzetből egész megnyugtató kompozícióvá fejlődik a főtéma megérkezésével. Épp ideje volt, hogy a witch house kitermelje magából egy, a stílusnak origót adó mesterművet, vagy pedig eltűnjön a lefolyóban. A Held megjelenése az előbbi irányba terelte a stílus útját.

Holy Other – Love Some1