Eléggé bajban lennék, ha így kezdésnek egyből a portlandi indie-rocker Menomena jellegzetességeit kéne elkezdenem sorolni, mert igazából se hangzásában, se kiállásában nem egy olyan banda, amelyet minden amatőr alakulat égne a vágytól, hogy másolhasson. Ez mégsem zárja ki azt, hogy az év legjobb indie rocklemezei között vegyük számba a Minest, amely apró részleteitől válik egy addiktív élménnyé.
Annyi emlegettük már ezen pixelhasábokon Brooklynt, mint az amerikai indie rockzene életerősen és hangosan dobogó szívét, hogy olykor el is felejtjük, hogy a túlvégen, a nyugati parton is vannak komoly bázisai a gitárzenének – és nem Brandon Flowersék vegasi bohóckodására gondolok. Portland már adott ezt-azt a világnak, sőt, a “az indie Mekkájának” is nevezték már szakírók, innen jött a Decemberists, a Shins, Stephen Malkmus és a tragikus sorsú Elliott Smith is. Vagy akár cikkünk tárgyának szerzője, a Menomena, amely már negyedik nagylemezénél tart a Mines-szal.
Az előző Friend or Foe volt az a lemez, amellyel megismertem a zenekart, bár három év távlatából legfeljebb annyit tudok felidézni, hogy volt egyetlen szám, amely egy időre megfogott – a Running barokkos haláltáncszerű témájához hasonlót viszont nem nagyon találni a Mines-on. Sokkal letisztultabb, manír- és csicsamentes rocklemezzel állunk szemben, amelynek nehéz megfogni a globális hangulatát, talán nincs is ilyen; azonban minden egyes számban hipnotikus pillanatokkal fogják meg a hallgatót.
Mostanában egyre inkább azt veszem észre, hogy azok az indie lemezek, amelyeket régebben nagyon szerettem, egyre ritkábban kerülnek elő, hacsak nem legalább egy Funeralról vagy egy The Crane Wife-ról van szó. A Friend or Foe se volt az elmúlt évek egyik gyakran hallgatott lemeze, mert egy 4-5 izgalmas pillanattal és 1-2 slágerrel teletűzdelt albumot el lehet ugyan adni a rocksajtónak és a hallgatóknak is, de így, hogy már hosszú évek óta zenefüggő vagyok és sorban írom a kritikákat, látszik egyre jobban, hogy melyek azok a lemezek, amelyek kiállják középtávon is az idő próbáját. A Mines talán az első olyan Menomena lemez, amelynél azt érzem, hogy valami olyan született, amelyet szívesen veszek elő majd 2012-ben és 2015-ben is.
Különös hangulatok, különös állapotok: ezek vitathatatlan erősségei a Minesnak. Ahogy finom csilingelések között elkezdődik a Lunchmeat, és lassú morajokként megérkeznek a gitárok (bevág egy kis Hawaii-feeling is), majd az egyébként nem túl jellegzetes hangú Brent Knopf rákezd, hogy “Leave the lunchmeat for the sharks” – na, pontosan az ilyen pillanatok miatt érdemes úgy általában zenét hallgatni. Vagy ott van a hasonló struktúrával építkező, mégis gyökeresen más Tithe, amelyben lehetetlen nem figyelni a szövegre: “Spending the best years of the childhood/Horizontal on the floor” – ez is gyönyörű, nem? Aztán a dallamok veszik át a főszerepet, a dal kiteljesedik, grandiózus játékba kezd a Menomena, nagyszerű és fenomenális pillanatokig jutva. Épp, mint az élet.
A félreértések elkerülése végett: ez nem valami artsy banda, amelyért könnyű az otthonülő, facér geekeknek rajongani, de nincs egy száma, ami ne lenne instant partykiller. A TAOS-ban például akkorát rokkolnak, mint ide Lacháza (vagy Portland), kevés ilyen tökös rockszámot hallottam idén, és a másik betűszó, a BOTE is egy tempós, feszes dobokkal felvezetett fesztiválsláger. Mindenkinek nyerő lehet a Mines, így télen meg különösen időszerű az INTIL lágy zongoradallamaira kinézni az ablakon, és rávetíteni az életünkre azokat a nagyszerű sorokat, amelyektől a Mines életre kap. Négyötöd.
Menomena – Dirty Cartoons (az év egyik legjobb videója)