A kritika szereti a kategorizálhatatlan(nak tűnő) alkotásokat. Az évek során kialakult az a reflex, hogy a nehezen behatárolható mű (esetünkben album) milyensége innovativitásából, ha úgy tetszik, progresszivitásából fakad. Jórészt ezért is lett M.I.A tavalyi, Kala című albumával a sanzonfináncok lieblingje, megérdemelten, mert okos és izgalmas darab. De hogy nem feltétlenül progresszivitásában numero uno, az számomra csak most tisztult ki, Santogold debütalbuma kapcsán, akinek, ha minden jól megy, kinéz egy komoly siker.
Santogold és M.I.A között két nagy hasonlóság van. (Egy komoly meg egy komolytalan, ha úgy tetszik.) Mindketten olyan izgalmasak, mint egy friss és kiváló összetevőkből készült csokoládéshake, amibe – még a tökéletessel sem elégedett ember, – zaftos és illatos banán- és narancsszeleteket is hajigált valaki. Cukorbetegeknek és egyéb szerencsétleneknek a szirének énekével összevethető a veszélyességi foka, egyéb fogyasztók köszönhetik szépen, valószínűleg életre szóló élménnyel gazdagodnak. Csábító egzotikum, vonatkoztassunk vissza az előadókhoz és művészetükhöz, definiáljuk a hatást – this is it.
Santogold – L.E.S. Artistes
A másik összekötő kapocs? Diplo. A Warp és !K7 kiadók anyagaival baráti viszonyt ápolóknak legalább nevéről ismerős lehet a fazon, de még inkább kellemes, trip-hop/idm/chillout kanonikus stílusjegyeivel operáló zenei tevékenységéről. Személy szerint sokat hallgattam mostanában Florida című, 2004-es nagylemezét, amire a csendes remekmű talán a legmegfelelőbb jelző. Semmi eget rengető, kihagyhatatlan pillanat, de a legteljesebb lelki nyugalommal kezébe lehet nyomni bárkinek, akinek már megvolt akár a Kruder & Dorfmeister duplalemez, akár valamelyik Aphex Twin, vagy csak szimplán lejjebb menne a Massive Attacknél. Szóval Diplo és társai, Switch, Sinden vagy éppen Freq Nasty produceri munkájukkal érezhetően hozzátettek a Santogold lemezhez; azonban nem egy az egyben benyomják saját univerzumukat a háttérbe, csak finoman befestik magukat nem túl sok, de annál erőteljesebb tónussal az összképbe. Szinte szupergrouplemez, abban az értelemben, hogy rajta van minden jónevű közreműködő keze nyoma a végeredményen.
Ne tévesszük viszont össze a sokszínűséget a progresszivitással. Santogold debütlemezén nincs igazán olyasmi, amire azt mondhatnánk, mekkora ötlet, milyen újszerű a stílus – csupán annyit, hogy mennyire friss és üde az a hang, amit tavaly is hallattunk már egyszer, és most megint hallhatunk. Itt is keveredik rengeteg stílus, amelyek azonban nem hoznak létre valami egészen újat, csak annyira harmonikusan olvadnak össze, hogy nem tűnnek heterogénnek. Így fér meg Santogold univerzumában a dub az electroclash-sel, a Courtney Love-féle Hole világa a Ladytron Witching Hourjával, az I’ll Find A Way szikár és energikus indie rockja a Starstruck egészen minimalisztikus elektronikájával és a Shove It reggae-szerű ütemeivel. All in all, Santogold debütlemezének csokishake-izgalmassága vélhetőleg ki fog tartani a “2008 legjobb albumai” listák előkerüléséig (nálam mindenképpen), magának az előadónknak pedig két dolgot kell igazán elkerülnie következő albumig: Timbaland stúdióját, ahol még a wc-papír helyén is dollárkötegek lógnak, illetve a fekete Courtney Love-státusz megerősödését – kell a francnak még egy drogos díva, van elég. Négyötöd.