Gilles Peterson a BBC Radio One egyik legismertebb és legnagyobb tiszteletnek örvendő műsorvezetője. Az 1964-es születésű dj immáron huszonhárom éve jelentet meg jobbnál jobb válogatásokat, és csinálja tizedik éve a Worldwide című műsorát, amin keresztül egy ideje díjakat is osztogat az adott év legtehetségesebb producereinek és dalszerzőinek. Emberünk kétségkívül jó zenei érzékkel rendelkezik és van stílusa: egyesek már most úgy beszélnek róla, mint a következő John Peelről, ami cseppet sem túlzás. Jelenleg ő Anglia legbefolyásosabb elektronikus zenei arca: még az igazi nagyágyúk is neki küldik el a frissiben elkészült zenéiket elsőként, vagyis ő már akkor hall mindent, amikor az adott matéria nemhogy a neten, de még az adott kiadó release schedule-jében sincs fent. Legújabb kiadványa (fene se tudja, hányadik) az amerikai house kultúra iránt elkötelezett brit Defected In The House-sorozatának a legújabb epizódja, és olyan kultikus nevekhez csatlakozik ezáltal, mint Kenny Dope, Louie Vega, Danny Krivit, Joey Negro, Dmitri From Paris és Dennis Ferrer.

A Defected bemutatja Gilles Petersont

Innentől kezdve pedig nem is az volt a kérdés, hogy jó lesz-e az összeállítás, hanem hogy mennyit tud Peterson a stílusából visszaadni a két szettben. Jelentem: sokat. Exkluzív matériákból ugyan hiányt szenvednek a korongok, de egyéniségből nem. Az első lemezen nagy klasszikusok méltatlanul elfeledett b-side-jai, szuperproducerek tutibiztos himnuszai és a house életérzést leginkább megragadó számok teremtik meg az atmoszférát. Már a nyitás nagyon erős: az ember nem hinné, hogy ez a színvonal kitart a huszadik szám végéig, de Peterson áll a lemezjátszók mögött: tudja, hogy mikor, mivel kell folytatni a szettet, hogy az hibátlan legyen. Szakértőként, ízlésesen és szórakoztatóan vezeti a hallgatót szebbnél szebb hangvilágokba, és mindig a megfelelő pillanatban vált dimenziót. A második lemez ráadásul már hazai pálya: nosztalgiabuli húsz- és harmincéves funk, disco és soul bakelitekkel. Magam előtt látom, ahogyan Peterson nagy óvatosággal veszi elő, porolja le és rakja fel ezeket a korongokat, majd hátradől a foteljében egy pohár whiskey-vel, és élvezi a rég elfeledettnek hitt zenéket. Lehetne sorolni a nagy döbbenéseket és a mosolyfakasztó pillanatokat, de felesleges: mindegyik emlékeztet valakit valamire, mindegyik köthető valakinek valamihez (e sorok írója például az örök klasszis Willie Hutch – Brother’s Gonna Work It Outnál száll el végleg). S ha esetleg hiányolnánk az újdonságokat, akkor sincs gond: egy mixeletlen bónuszlemez formájában Peterson előásott a kincsestárából tizenkét olyan felvételt is, amit sehol másutt nem találnánk meg. Az ember elkényeztetve érzi magát az ilyen zenék alatt. Ötös.

Ugyancsak jóra számíthattak Tom Middleton hűséges rajongói is, akik Peterson munkájához hasonlóan egy háromlemezes produkciót kapnak kedvencüktől. A téma azonban nem a Defectednél, hanem a progresszív house jelenlegi legnagyobbjánál, a Renaissance-nál jelent meg, annak is a 3D keretében. A Faithless és Satoshi Tomiie (kiégett prog dj, nem ciki, ha nem ismerjük) után ez a széria harmadik része, ami a következő kritériumokból áll: az első korongnak egy partimixnek kell lennie, a másodikon kizárólag saját felvételek szerepelhetnek mixeletlen formátumban, a harmadik pedig legyen lassú. Talán a túl sok megkötés, talán az idő szűke, de a 3D nem lett annyira jó, mint lehetett volna. Az első lemez minden újdonságával együtt is csak épphogy jobb, mint közepes (lehet, hogy én látom rosszul, de szerintem Middletonnak az echte klubmixek készítése sose ment igazán), a chillout összeállításból meg pont annyi plusz hiányzik, hogy ne csak két-, vagy háromhetente egyszer tegyük fel. A produkciós munkák persze simán felemelhetnék az egészet isteni magasságokba, de nem sikerül: túl kevés (tíz dal összesen egy olyan embertől, aki lassan húsz éve zenél?), és az elrendezés se valami ötletes. Mindenesetre a Take Me With You még mindig zseniális, az exkluzív darabként szereplő Ulrich Schnauss-átirat pedig hűen reprezentálja, hogy Tom Middleton miért is olyan baromi nagy arc a szcénában, és miért őrülnek meg milliók érte. Hármas.

Tom Middleton live @ Poznan

Utoljára 2006 nyarán hallhattunk az X-Press 2-ról, mikoris Ashley Beedle-ék Makeshift Feelgood címmel kiadták a második szerzői albumukat. Az azóta eltelt másfél éves csendet a brit csapat az NRK berkein belül futó és egyre híresebb Coast 2 Coast-sorozat legújabb – szám szerint hetedik – részével töri meg. A defectedes In The House-hoz hasonlóan ez a kezdeményezés is az amerikai house előtt tiszteleg, és az eddigi epizódokat olyan nevek állították össze, mint Quentin Harris, Kerri Chandler vagy Miguel Migs. Nem lehetett tudni, hogy mire fog jutni az X-Press 2 az idegen környezetben, de a feladatot sikerrel abszolválták. Mindkét lemezük erőteljes, táncolható és választékos: a zenék keletkezési szempontjából össze-vissza ugrálunk a korai kilencvenes évek és napjaink közt (főleg az első korongon), miközben hol klasszikus house vagy éppen deep house szól, de a második lemez végén belekóstolunk pár jól sikerült minimaltechno szerzeménybe is. Nem mondom azt, hogy minden pillanatában hibátlan kiadvánnyal lenne dolgunk (habár az első felvonás igazán remek, egyedül az utolsó felvételt lehetett volna lehagyni róla), de összeállítását tekintve egy nagyon igényes válogatás, ami így méltó folytatása az X-Press 2 diszkográfiájának. Négyes.

X-Press 2 live @ Audioriver

Linkek:

• Gilles Peterson hivatalos weboldala
• Tom Middleton hivatalos weboldala
• Az X-Press 2 hivatalos weboldala
• Neon Music