A Heliocentrics nevű londoni kortárs jazz-kollektívát alapvetően Malcolm Catto dobos és Jake Ferguson gitáros tartja irányítása alatt, melléjük csatlakoznak be más zenészek eltérő létszámban, így alkalmanként minimum hatan, maximum tízen lépnek fel. A karrierjük a Stones Throw kiadó jazzesebb, egzotikusabb kiadványaira szakosodott Now-Again sublabelén kezdődött, majd tavaly lehetőséget kaptak, hogy Mulatu Astatke kísérete legyenek az Inspiration Information-sorozatban, ami azóta is egy annyira emlegetett album (még az NME is beválasztotta 2009 legjobbjai közé, ami a magazin határaihoz mérten igen furcsa, de mindenképp elismerésre méltó), hogy semmi meglepő nem volt abban, amikor a Strut kiadó Lloyd Miller új lemezéhez is őket tessékelte be a stúdióba, hogy rakják össze olyannak, amilyennek jónak látják.

Maga Lloyd Miller tipikusan az a zenész a jazz világában, akinek a nevét soha nem említették egy lapon a legnagyobbakkal, pedig nyugodtan lehetett volna. Az eredetileg New Orleans-i születésű zenész az 1950-es években megjárta Japánt, Indiát és Iránt, a hatvanas években Párizsban élt, dolgozott magával Jef Gilsonnal is, majd a következő évtizedben végleg Iránba költözött, ahol saját televíziós műsorát vezette hét éven át, miközben természetesen teljesen magába szippantotta a térség zenei korszellemét. Millerre azóta egyfajta zenei nagykövetként szokás tekinteni, kiváló megoldásokkal illesztette bele a keleti motívumokat az európai jazz különböző képleteibe. A lemezei az Oriental Jazz kivételével mindazonáltal nem arattak lehengerlő sikert, mostani hírnevét gyakorlatilag annak köszönheti, hogy Gilles Peterson, a BBC Radio One legismertebb crate diggere felfedezte magának pár évvel ezelőtt, és azóta, ha teheti, csak dicséri Miller munkásságát.

Lloyd Miller

A cím nélkül kiadott közös album témáiban és megvalósításában kiszámítható – simán jellemezni lehet két szóval: nagyon jó – szerepvállalásában viszont annál nagyobb meglepetést okoz. Hiába kellett volna ugyanis végig Miller egzotikus hangszereiből fakasztott játékára épülnie a számoknak, nem egyszer előfordul, hogy a háttérben végig jól megbúvó The Heliocentrics nemes egyszerűséggel lezenéli őt. Több felvételben is érezni, hogy annyira átadják magukat a pszichedelikus hangulatnak, hogy kísérőből lesznek vezetők önálló világokat életre keltve, és ezekben pont, hogy Miller údból, tar lantból, szitárból, santurból, vibrafonból, klarinétból, bongókból és még ki tudja mi mindenből játszott szólói lesznek látogatók, mondhatni űrturisták egy idegen bolygón. Néha persze ez érezhetően kiszúrás vele, és a hallgatóval is, de összességében inkább csak szerepcsere jön létre, nem alárendelt viszony.

Ennél is meglepőbb viszont, hogy ezeket a témákat és különleges atmoszférákat sokszor mennyire rövid számokba, mégis lenyűgöző hatásfokkal sűrítették össze a zenészek. A tizenkét tételből csak három hosszabb öt percnél, a fele alig több háromnál. Nincsenek olyan mélyre nyúló, barangolós részek, mint a tavalyi Astatke-albumon; a Heliocentrics sokkal közvetlenebb és célzottabb kifejezésekkel dolgozott ezúttal. Miller ráadásul jól alkalmazkodott ehhez, úgy tűnik, ebben a felállásban tudta legjobban hozni mostani önmagát: egy megöregedett, de még mindig profi többhangszeres művészt, aki keleti pengetősökre, fúvósokra és ütősökre szakosodott. Emiatt egyébként sokszor nem is az erő a fő vezérmotívuma a lemeznek, hanem a varázslat, a távoli idegenszerűség keltette újdonság, és az ebből fakadó vonzás. Szép összeállítás. Négyes.

Lloyd Miller bemutatja néhány hangszerét

Linkek:

• Lloyd Miller & The Heliocentrics hivatalos honlap
• Lloyd Miller hivatalos honlap
• Lloyd Miller a MySpace-en
• Lloyd Miller a Wikipedián
• Lloyd Miller a Discogson
• The Heliocentrics hivatalos honlap
• The Heliocentrics a MySpace-en
• The Heliocentrics a Discogson