Feltehetőleg még maga Brian Eno sem gondolta volna jó harminc évvel ezelőtt, hogy lesz egyszer egy nagyon is életrevaló metszéspontja a legtöbbször hozzá visszavezetett ambientnek, a hippi korszak minden zenei indítékának és egy, a ragyogó dallasi napsütésben megcsillanó toronyház üvegeiről tovaúszó hangulatnak. I Love You – a Boards of Canada kiadta az ukázt, és létrehozta a legnyugtalanabb pillanataiban is teljesen veszélytelen zene hajómodelljét. Az elmúlt 25 év során pedig létrehoztak annyi zenei produktumot, hogy az a teljes National Geographic archívum számára elegendő háttérzenét jelenthetne. (Leszegett fejű délibáb-antilopok, áttört fényű korall kastélyok, organikusan gyöngyöző bogártengerek – a pszichedelikus természetfilm műfaja már meg is született.)

A legszörnyűbb a Sandison-testvérek által létrehozott életműben, hogy abszolút jogosan lezárható és kerek; ők már abszolút biztosan az ambient-kánon tagjai, szóval ha dobnának mostanság egy nyilatkozatot, hogy “That’s all, folks!”, akkor szavunk se lehetne. Még azt se mondhatnánk, hogy valamivel kevesebbek lettünk, legfeljebb egy legendáról már csak múlt időben beszélhetünk ezután. A 2006 májusában kiadott Trans Canada Highway EP utáni elnémulás még nem jelenti a véget, de a létrejött hiátus nagyon szembetűnő része a zenei életnek. A felfutó és idén kiteljesedni látszó dubstep, a rész-reneszánszokat megélő techno sem helyettesítheti az akár külön stílusként aposztrofálható mellow ambientet. De milyen művek igyekeznek minket kárpótolni a nagy csöndben?

A távolból a jelen pillanat felé haladva a kronológiai elsőség Tycho-é, aki már az aktivitás alatt is működött a skótokkal párhuzamban, de igazán nagy dobása a 2006 októberében kiadott Past Is Prologue című, legutóbbi nagylemeze. Bár a Boards of Canada életmű homogénnek tűnhet, az említett album is jó példa arra, hogy miért áll össze részekből hibátlan, geometriai egésszé (Hexagon Sun…) ez a sok album, és miért lehet mindegyiknek külön-külön rajongótábora. A Past Is… leginkább a Campfire Headphase érzelemvilágát idézi fel – közelebb áll a hétköznapokhoz azzal együtt, hogy mellőzi annak akusztikus gitáros betétjeit, és szinte kizárólagosan mesterséges hangmintákra épít. Összekapcsolódik a két album viszont általános összhangzattanukban: minimális disszonancia mellett (az is inkább csak a háttérbeli hangmintákban jellemző) a konszonancia az uralkodó, békés és tiszta mikrouniverzum gyűlik össze a végén szereplő remixek nélkül még mennyiségében is ideális (47 perces) játékideje alatt. Kevésbé elgondolkodtató, mint inkább inspirációserkentő lemez, BME hallgatóknak tervezés közben elsőrangú háttérzaj lehet. Négyötöd.

Kihagyhatatlan, és lassan evidens Flying Lotus-t, azaz Steven Ellisont emlegetni, ha szóba kerül a BoC, mert Los Angeles című albuma jókora hype mellett érkezett meg nyáron, és sokan a Warp idei No. 1 kiadványaként kezelték a legendás kiadó bizonyos telivéreinek (Aphex Twin, Plaid és természetesen a Boards of Canada) távollétében. A Los Angelesről már szólott Flynn kolléga a Review legelső számában, és nagyjából egyet is tudok vele érteni. Minket viszont jobban érdekel a BoC gyökereihez szervesebben kötődő első Flying Lotus nagylemez, a 2006. októberi 1983, amely sokkal összeszedettebb és ambientesebb a töredezett és a Trans Canada Highway-féle punktuáltabb vonalról érkező LA-nél. Az 1983 a sokszor hagyományos, filmzenei ambientet kultiválók nagy kedvence lehet, ezáltal Sandisonék ’98-as Music Has The Right To Children darabjával állítható párba. Itt nincsenek háttérbe szorítva a disszonáns, zavaros hangzatok, ez itt az absztrakt gyönyörök kertje, premier plánban. Minimális melankólia, annál több alkonyzóna – még veszélytelen az éjszaka, de a nap már jócskán elizzott mára, és kevés sugár maradt, amibe lehet kapaszkodni. Tulajdonképpen az 1983 is egy tételalbum azok számára, akik úgy érzik, az idm és az ambient nem fedi le egészen egymást. Négyötöd.

Térjünk vissza a jelenbe, és vegyük iktatásba a cikk voltaképpeni aktualitását, Lone debütáló Lemurianjét és Hatchback Colours of the Sunját. Előbbi alkotásról már szintén cikkeztünk a Review ötödik számában, most azonban mellétenném a saját véleményem is. A Lemurian végletes album. Tekinthető egyaránt resztliszerű dalok gyűjteménynek, vagy – és ez az én aspektusom – hallgathatjuk szigorúan folyamszerűen, számcímek, trackhatárok nélkül és állandó újrakezdésre állítva Matt Cutler kiadványát. Érezhetően közelebb vinne az igazsághoz az utóbbi megoldás, ha minden egyes track teljesen kibontaná saját magát, a Lemurian túlnőne reális keretein, és két cd-t csurig tele lehetne vele írni. Így azonban korrekt, a témák lényegi magjára koncentráló, bár nem tökéletes anyag jött létre a klasszikusnak nevezhető Boards of Canada hangzás keretében, de leginkább az általam legjobbnak tartott Geogaddi ihletésében. Egy korrekt négyes munka.

Samuel Milton Grawe, azaz Hatchback a szintikre esküszik. Már önmagában ez a tény elég közel hozza Sandisonékhoz, de a Colors of the Sun hallgatása közben elbizonytalanodhatunk, hogy valóban ambientet hallgatunk-e? Bár nem karakteresek a dalformák, a hangzás viszont annyira kozmikus és földközeli helyzetek között utaztat minket, hogy az alkalmanként felbukkanó, BoC-jellegű hangminták alapján idetartozónak érzem a Colors of the Sunt. Mindazonáltal az is igaz, hogy annyi stílus olvaszt magába – szintipop, dub, minimal techno -, hogy a tárgyalt albumok közül a legkevésbé függ az ambienttől. Nem az év albumai lista veszélyeztetője, de a hátradőlős elektronika kedvelőinek érdemes kitérni rá. Háromnegyed.

Eddig tartott rövid utazásunk az ambient kies szegleteiben. Adás vége, irány a szkafanderekért, itt az ideje körbenézni a sztratoszférában!

Boards of Canada – Dayvan Cowboy