Icicle – Under The Ice

Őszintén szólva sosem értettem az Icicle-t övező felhajtást. Sosem láttam benne többet egy helyre bajszú, reményteli programozó gyakornok külsejű formánál, aki folyamatosan ontja ki magából a zseniális Commix-ra nagyon hajazó, hideg mélyzenéket, ám az intelligensen minimalista/rémunalmas-egyenesen valahogy mindig jobbra húztak a munkái. Így az aktívan promózott, Shogun Audio-n érkező Under The Ice LP megjelenési dátumát sem satíroztam át pirossal az asztali naptáron. Aztán az egyik incidentes haverom facebookos lelkesedésének hatására tettem vele egy próbát, és a snippetek gyors végigpörgetése után első hallásra beleszerettem a záró trackbe.

Európa. Megannyi gondolat és érzés kavaroghat bennünk, amint belegondolunk abba, hogy ez a kontinensnév valójában az életünk kulturális és földrajzi kereteit adja. Nincs ez másképp Icicle-el sem, aki a Hollandiából való elköltözése utáni, masszív honvággyal teli hetekben írta ezt a gyönyörű, melankolikus ambient drum & bass-t. Noha a ritmusképlet 174 BPM-re íródott, a beat végig enerváltan csordogál, előtérbe helyezve a nyugodt szőnyegeket, valamint a fő témát adó, érzelmes synth samplert, melyet a producer minden második negyednél megtold egy droppal, nehogy leessen a vérnyomásunk. Felesleges is szaporítani a szavakat ekörül a zene körül, egy szóval fantasztikus!

Itt viszont meg is áll a dicséretek sora, a lemez maga közel sem éri el az outrojának a szintjét – szomorú smiley. Annak ellenére, hogy az Under The Ice vitathatatlanul sokoldalú (klasszikus dnb, dubstep, techno és L.A. glitch elemek is szép számmal sorakoznak rajta) és kifogástalanul szól, az egész egy örökké tartó fagyosságnak hat, amiben az az egyedüli esemény, hogy minden egyes bejövő hangmintánál megemlíthetjük, hogy ez is jól lett masterelve.

A vokalista közreműködők sem adnak hozzá sokat. A DBridge crew-ből érkező SP:MC nem szövegel rosszul a pattogó Dreadnaughtra, de három év múlva nem fogunk emlékezni erre a trackre; nem sokkal utána DRS-nek pont az egyébként szerethető, rokonszenves hangja és flow-ja lett lehangolóan széteffektezve és belesimítva a Bitter Taste-be. Mellettük az üde, jazzes elektronikákhoz szokott Robert Owens is nagyon idegenül mozog az itt maga alá kapott zenéken (Step Forward, Redemption). Icicle rosszul mérte be a közreműködőit, jobban járt volna, ha olyan, hidegzenékben már bizonyított énekeseket hív be, mint a Seba oldalán többször feltűnt Kristy Hawkshaw, vagy egy bármilyen zajt lélekkel megtölteni tudó Mc Lowqui. Velük szerethetőbb lett volna az album, így csak egy monumentális jégtömb az egész. Emlékezzünk a szépre:

Icicle – Europa

Marcus Intalex – 21

Ha mond nekem bárki egy olyas valakit, aki huszonegy évnyi zenélés után jelenteti meg bemutatkozó albumát, valamint ugyanannyira inspiráló személyisége bármely zenei irányzatnak, mint Marcus Intalex a drum & bass-nek, az vendégem egy jobb üveg borra! Intalex sokak szemében igazi seggbe ékelődött zabszem lehet. Jellegzetesen arrogáns stílusával újra és újra elküldi a búsba a saját haverjain kívüli teljes dnb közeget, mégis odafigyelnek rá az emberek, lévén munkássága alapján egyenesen történelmi személyiség a szcénában. Rengeteg producer említi a nevét akkor, amikor zenei példaképekről kérdezik, valamint rendszeres visszatérője az “influence” rovatkáknak is a hasonló interjúkban. Akkor vajon mégis mi késztetett egy ilyen ikonikus matuzsálemet arra, hogy a két évtizede beváló kisebb release-eken és feateken túl, épp 2011-ben hozzon ki egy saját albumot?

Erre a kérdésre ő maga sem igazán tudja a választ, ahogy az a az Organic Beats videóinterjújából kiderült. Vegyük tehát alapul a sztenderd “most álltak össze a dolgok”-at, azzal mellélőni úgysem lehet igazán, és nézzük meg, mi van a 21-on, ha már van 21. Intalex először is azt mérte be jól, hogy csak a neve nem fog elcipelni a hátán egy albumot, ami főleg a fiatalabb hallgatók körében vezetne egy erősebb bukáshoz. Ennek apropóján megszerezte a brazil S.P.Y-t, napjaink egyik legforróbb producerét, aki több ízben is besegített. A végeredmény két hibátlan partysláger lett a reggae-s/techno-s dnb univerzumban mozgó Paulista Dub és a vicces, happy-hardcore emlékeket idéző Celestial Navigation személyében, illetve egy igencsak erős nyitányt is magáénak tudhat a raggázó Ras Tweeddel kiegészült páros a Make A Raise-zel.

Innentől kezdve már olyan nagyon el sem lehetett rontani a lemezt, ráadásul emberünk ahelyett, hogy ráült volna a babérokra és gyártott volna még tíz ujjgyakorlat space zenét, újabb és újabb izgalmas és minőségi trackeket pakolt rá a 21-ra. Mindenek előtt lerakott egy electro-s Radiohead átiratot (Climbing Up The Walls), amin nem kevesen néztünk egyet, viszont ugyanígy nem kevesen lelkendeztünk vele kapcsolatban sem. Ez után nem meglepő módon előkerült kebelbéli cimborája, Mc DRS, akivel egy nagyon patent epic cuccot rakott össze a Make Way-ben, valamint feltűnik a sorok között Riya is, akibe mostanában minden dnb szerető srác fülig szerelmes. Ezeket az érzelmeket a Regrets sem töri le, ami az album sokadik füstös elektronikája, és amire remekül illeszkednek az énekesnő védjegyének számító szomorkás, érzelmes hangja és szövegei.

Vannak azért szóló zenék is, ha már az első Intalex szóló albumról beszélünk, és noha nem miattuk lesz emlékezetes ez a lemez, sem a Hot Hands neurotikus beatjeinek, sem a Wacky Races vagy a TB or not TB? visszafogott dubstepjének nem kell szégyenkeznie, hogy a Dusk című, kiváló electro breakről ne is beszéljünk. Ráadásként ott figyel a tracklist végén Calibre neve is (Meltdown), a régi szerzőtárs és hasonszőrű liquid legenda nyilván nem maradhatott le erről a buliról, amiről így az utolsó negyed lecsengése után rögtön megállapítható, hogy remekül sikerült. Bravo Marcus!

Marcus Intalex – Meltdown feat. Calibre