Azt hiszem, 2011-ben szétrajongtuk annyira a Kultblog hasábjain is Emikát, hogy nem kell különösebben színesítenem a rajongva várakozás mértékét, ahogy ez az este elé tekintettünk. Utólag visszagondolva viszont éppen a stúdiófelvételekkel való andalgás lehetett az, ami miatt elfelejtettünk belegondolni, hogy potenciálisan mit adhat ez a produkció élőben. Mindebből az óhatatlanul bekövetkező dráma pedig az, hogy már az élő fellépés közben estek le a tanuszok, és szakadtak bele nagy súllyal lyukat ütve a padlóba, hogy hát bizony, ez élőben nem üt akkorát. Vagy ráfoghatjuk a technikára is, opcionálisan, ilyen irányból is meg tudom magyarázni a dolgot.

Fotók: Virág Tamás

Ha technikai oldalról nézzük, a verdikt egyszerűen az, hogy borzasztó halk volt és erőtlen. Éppenséggel pontosan olyan volt mint a Portishead a tavaly nyári Balaton Soundon: a koncert teljes hosszában duruzsolt beszélgetési hangerő szinjén körülöttem a közönség, ami teljesen lehetetlenné tette az átszellemülést, és egy elragadó atmoszférára épülő zenei élménynek ez egyenes vonalon a halála. Az, hogy igazából miért traccspartizott mindenki, már az okok másik irányába is elvezet, de alapvetően azért megjegyezhetjük, hogy a közönség többnyire akkor beszélget, amikor tud olyat csinálni. Például Emika előtt és után olyan súlyával robbant bele fülünkbe a basszusok és ütemek ereje, hogy még az Orrbárban is alig lehetett dumálni, így ezek ideje alatt a koncertteremben biztos, hogy senki nem beszélgetett. (Vagy másnapra nagyon berekedt.)

A másik vonal a technikai mellett magának a művésznek a kérdése. Emika fontosságát és hatását elvitatni lehetetlen, meg különben is, ha ilyet tennénk, a saját szánkból csinálnánk segget. Másrészt, azt se lehet mondani, hogy egy vizuálisan statikus produkció (értsd: ha valaki csak áll egy helyben) egyben azt is definiálja, hogy a koncert unalmas – gondoljunk csak egy Kraftwerkre, ahol a lúdbőr beindítja a képzeletünket, és utaztatja a fantáziánkat, pedig négy pasi csak robotként áll négy szinti előtt. Na, ugyanez Emikának sajnos nem sikerült. Pedig a színpadi állóképben nem kis előnyt jelentett, hogy a konferanszié által előre bejelentett szexi elektronika teljes valójában állt előttünk, a nyakamig érő combjaival, zebramintás harisnyában, centis miniszoknyában. Talán egy kicsit túl sok is már, hogy az összes létező marketing eszköz a nő körül arra épít, hogy mindenki a haját tépve akarná belőle kicsavarni a fülledt erotikát, amit amúgy teljes átérzéssel lehelt bele a mikrofonba, csak aztán az valahogy mégsem jött át a drótokon keresztül. Az explicit színpadi pornóhoz nem volt eléggé Niki Belucci, a művészi érzékiséghez pedig nem volt tere kellőképpen szuggesztívnak lenni, így lényegében saját korlátai közé szorulva esett két pad között az unalmas kategóriába – és mielőtt fikázást visszhangozna valaki, hadd jegyezzem meg, hogy ez nekem fájt a legjobban.

Hogy konstruktív is legyek, nekem az tűnne egy életképes alternatívának, ha nem akarna egyszemélyes vásári díszletként állni a színpadon, hanem valamiféle formációt maga mögé állítva lépne fel. Lehet ez egy komplett zenekaros hangszerelés, vagy akár csak egy-két, elektronikát látványos tekergetéssel kezelő szintis arc, a lényeg az volna, hogy neki ne kelljen a gombok nyomogatása mögé szorulnia, hanem középre állva, csak az énekkel foglalkozva tudjon az a csodálatos díva lenni, aminek amúgy teremtve vagyon. Emlékezzünk például a Brandt Brauer Frickkel közös élő felvételére, ahol zenészek között ő csak azzal van elfoglalva, hogy úgy sugározzon, ahogy ahhoz ért, és itt látszik igazán, hogy ez volna az ő természetes közege. Remélhetőleg erre ő maga, a turnészervezők és a kiadói menedzsment is időben rájön, és hagyják úgy érvényesülni, ahogy illene neki. Ezzel a reménnyel várjuk vissza bármikor!

Fotók: