A Warp trendi torontói folk-punk csapataként elhíresült Born Ruffians két évvel az első albumukat követően készültek el Say It című folytatásukkal, ami rendkívül merész vállalkozás, és vélhetően nem is lesz mindenkinek a kedvence, de akinél betalál, ott sokáig toplistás maradhat.
Nem tekintem indie zenekarnak a Born Ruffianst: kanadai mivoltuk lévén megkerülhetetlenül folk motívumokat alkalmaznak a zenéikben, és ezt sokkal inkább posztpunkkal keverik, semmint azzal a gitár-dob-szinti szentháromságból eredő hanggazdagsággal, ami Nagy-Britanniában az indie bandák ismérve. A két évvel ezelőtti Red, Yellow & Blue című debütálásukat kifejezetten szerettem, sőt, igazából mind a mai napig tetszik a lemez nyers, puritán hangzásvilága, frappáns ritmusváltásai, illetve a két gitárból és egy dobból adódó minimalista koncepciója, amivel a tagok olyan monumentális dalokat hoztak tető alá, mint az a I Need A Life, vagy a szövegben szenzációs Kurt Vonnegut-Hummingbird páros. Őszinte leszek: “csak” ennyit akartam kapni a második, Say It című gyűjteményektül is. Három olyan felvételt, amikre évekkel később is emlékezhetek, amik miatt évekkel később is öröm lesz elővenni az albumot. Ehhez mérten a teljesítmény, nos, határeset.
Az ugyanis tény, hogy van a Say Itnek is három száma, amit nagyon lehet szeretni, de a körítés ezúttal gyengébb. Luke LaLonde énekes nagyon befordult, keserű dalszövegeket írt: már az Oh Man úgy indít, hogy “Go away man / I want to sit right here and sip down the rest of my beer”, és ez a hangulat uralkodik végig a lemezen. Mintha LaLonde az egész lemezt saját magának írta volna – a legbelül kavargó, legőszintébb gondolatait halljuk a tíz felvételben. Bár a lemez nekünk szól, de paradox módon mégis sokszor olyan az összhatás, hogy e gondolatokat esze ágában nincs megosztani senkivel, és csak egyedül akar lenni (pl.: a Blood, The Sun & Waterben azt énekli, hogy “my world is the best in all of the world”, a Nova-Leighben pedig nemes egyszerűséggel felszólít, hogy “don’t sing this one with me”). Amennyire érdekes ez olykor, sajnos sokszor annyira elborzasztó is. Vannak ugyanis olyan gondolatok, amiket talán jobb lett volna nem kimondani: ennek ékes példája található a Sole Brotherben, ami gyakorlatilag végig arról szól, hogy emberünk mennyire nem akart testvért magának, és a zene végén visszhangzó “Jessica, I love you but I wish I was a sole brother” már jócskán túl lő a célon.
Néha azonban működik az őszinteség. A What To Say kétségkívül az album egyik legjobb pillanata, remekül ragadja meg azt a játékosságot a sorokban (“When I wake up I’m speaking slow / When I get drunk I’m speaking more / Get too drunk and I don’t speak at all / Get too close to you and I don’t know what to say”), amiért a Red, Yellow & Blue kiváló volt, és egyébként is: amint LaLonde nem önző módon magának énekel, hanem ismét egy nőnek, minden működik. S emiatt jó a Nova-Leigh is, ami lényegében a Say It I Need A Life-jának felel meg, vagy a Come Back, ami helyenként csipkelődős-szurkálós, de a hallgatása során mégis érezni, hogy azért a Born Ruffians is csak három gátlásos tinédzserkorból érkező geek, nem pedig a Sole Brotherben lefestett gonosz, egész világot gyűlölő kvartett. Az összhatáson sokat javít a hangzás, ami picivel gazdagabb, mint két évvel ezelőtt, ráadásul a fúvósok által több funk elemet tartalmaz (ha még lenne egy pici elektronika is benne, akkor Pop Levivel igen jóban lehetne a banda). Mindeközben néha mégis képes annyira hagyománytisztelő folk lenni, hogy még egy szép ballada is felfért a lemezre. Felemás így a vége: a Born Ruffians vélhetően inkább veszít a rajongóikból, semmint hogy újakat szerezne, de aki tudja őket követni ebbe a szorongós, kiábrándult irányba, az biztosan csak még jobban beléjük fog szeretni. Hármas.
Born Ruffians – What To Say
Linkek: