Mindig kedveltük azokat a szerzőket, dj-ket, kiadókat, akik fesztelenül lavíroznak a legkülönfélébb zenei világok között. Tiszteletetreméltó, ahogy a tutira menés olcsóságának hátat fordítva, egy éppen trendi vonulat kizsegerelése helyett a csapongást választják, és nem egyszer leharcoltnak tűnő zenei játszótereken találják fel magukat meglehetősen szellemesen. Számunkra ők azok, akik egyszerre fordítják a fejet a múlt emblematikus és obskurús kincsei, illetve a jövő ígéretei felé. Mixsorozatunk elsősorban az ő munkáikra, hatásaikra épül. Reméljük, ezzel közelebb hozunk néhány olyan inspiráló, lenyűgözően kreatív szereplőt, akik mellett a honi party-körforgás hajlamos elmenni.

Az első Kultblogos kivesézéshez az első negyedév terméséből a #10-es sorszámú sessiont választottuk. Akik követték az eddig kikerült részeket, hallhatták, hogy készültek már válogatások a legkülönbözőbb korszakokból szemezgetett, hangulatilag mégis egybevágó trekkekből, és vannak a kifejezetten kedvenc tánczenei világunk, a house szélsőségeit, torzulásait körüljárók is. Mostani kiemeletünk inkább az utóbbi kategóriát erősiti.

Itt el is kezdheted hallgatni olvasás közben:

A bevezető körök a német Giegling kiadó Kettenkarusell duójának félálom ízű downtempójáé, amit egyszerűen egy német zenei újság cd-mellékletén találtunk és nagyon beleszerettünk. Az alapvetően visszafogott minimal house-ban utazó párosról sok információt nem találtunk, de live act felvételeiket, fellépéseiket feltűnő rajongás övezi a különböző fórumokon. Belehallgattunk párba, érdemes utánukjárni.

Az angol Trus’me koszos és befordult hiphopja következik a sorban legújabb Treat Me Right című harmadik nagylemezéről és elég jól illusztrálja, hogy a korábbi diszkó és funk vezérelte soulful vonaláról nyersebb, sötétebb vízió felé tolta a hangsúlyt. A teljes anyag egészét erős, néhol kifejezetten brutális technoid megszólalás jellemzi, és sokkal inkább egyfajta gyűjteményként funkcionál, mint klasszikus értelemben vett albumként.

Nagy kedvencünk a detroiti Osborne, akinek ábrándos, zenélő dobozra emlékeztető Oyasumija a Gerd Janson által összeállított krautrock, codein house ihletésű techno etüdöket felvonultató Musik For Autobahns című kompilációjának cd verziójáról került ide, és vezet át minket az első négynegyed blokkba.

Mario Basanov

Itt a sort a litván Mario Basanov dubtechnóba hajló, oratórium-szerű kompozíciója kezdi. Az egyébiránt Mario & Vidis páros tagjaként lassú, álmatag deephouse-okat is jegyző producer fenségesen gyászos alkotásával nem véletlenül került fel a teátralitást kifejezetten favorizáló Innervisions kiadó aktuális Secret Weapon eresztésére.

Project E nem más, mint az angol Mark E alteregója, amivel elsősorban analóg, sokszor indusztriális jellegú, saját Merc kiadóján megjelent house dolgozatait címkézi. A döngő lábdobokon és csattogó, zakatoló perkusszív elemeken komótosan kibomló meleg tónosú, ám rezignált dallamok egy egyre savasodó deeptechnoba futnak ki.

A stafétát az évek óta nagy ígéretként számon tartott, Ben Watt és Dixon nyomdokaiban járó Mano Le Tough veszi át debütáló albumának egyik epikus tételével.

Az előzőeknél lényegesen organikusabb kitérőről a kultikus kölni Magazine formáció repetitív művével térünk vissza és zárjuk le a drámai részt. A túlvilági hangulatokban otthonosan mozgó trióból az utóbbi időben Barnt híresült el szólóban nyomasztóan sötét, okkult műveivel.

Az újabb etapot alapvetően a zaklatott, vagy éppen groteszken humoros hangulat jellemzi, olyan szerzőknek köszönhetően, mint a megkerülhetetlen Playhouse kiadó egykori fenegyerekei, a mára saját kiadójukon megjelenő és folymatosan turnézó, magyar gyökerekkel is bíró dark Rework formáció.

A drezdai Uncanny Valley kompániát sokszor citáltuk működésük kezdetétől fogva, a labelfőnök Jacob Kornnal buliztunk is egy jót tavaly, de ide egyik társát, Sandrow M-et idéztük meg egy szám erejéig, ami lényegében egy piano-house, de nem a himnikus kategóriából.

Sano

Az elmúlt három évben egy kiadótól őrültünk meg folymatosan, habár mikor először nyúltunk első lemezeikért, rendre kiürült tánctér volt a jutalmunk, mi mégis rendületlenül hittünk Matias Aguayo és Gary Pimiento Cómeme-jében. Az elsősorban dél-amerikai szerzőkre építő, ma már kölni székhelyű műhely a diszkógömb sötét felén érzi jól magát. Bizarr, radikális mégis jókedvű, sokszor harsány világukban jól megfér például a proto techno, az italo, a rave és folkzene is. Önmagában kategóriát teremtő repertoárt összehozó művészeik közül ma talán Rebolledo – a Superpitcherrel közös Pachanga Boys feleként is – a legismertebb, de nekünk Sano Chupa című kattant salsája eddig az év slágere eddig, különösen a labelfőnök verziójában.

A beteg szekciót a legsérültebb darabbal zárjuk: az új albumát néhány hete megjelentető Maurice Fulton futurisztikus jazz-noise-funk-techno hibridekért felelős Syclops projektjének új terméseinek egyik legvadabbikával. Az év egyik legjobban várt nagylemeze egy pillanatra nem okoz csalódást a drasztikus hangzások kedvelőinek. Nem könnyű hallgatnivaló, sokszor az őrületig fokozott kvázi freejazz hihetetlenül szórakoztató is. Egyértelműen az év albuma cím egyik várományosa.

Az extrém szakasz okozta kimerültséget csillapítandó záródarabunk az amszterdami Young Marcoé a fentebb taglalt Music For Autobahns válogatásról. Mixei révén ismertük meg a nevét, szabadstílusú, egzotikus hangulatokra fogékony világa produceri munkáiban is visszaköszönnek, amelyek közül az ESP Institut kiadottakat ajánljuk elsősorban.

A C+C Session mixeket keresd hétről-hétre az Ikz.hu-n, a következő részletesebb írás pedig júniusban várható a Kultblogon. Ha szeretnéd, hogy gyakrabban legyen, írj az info@kultblog.hu-ra, és ha elegen kéritek, teszünk az ügyért.