A BBC mára rendhagyóvá vált, Sound of… előrejelzésének 2011-es szavazásán a legjobb tizenötbe jutó Anna Calvi művészet-filozófiája legjobban talán a nyertes Jessie J-jel szembeállítva ragadható meg. Jessie J a karakán, akár-a-szomszédom-lehetne-a-csaj figuráját hozza, amit már elég jól ismerhetünk, hiszen Avril Lavigne-tól kezdve egészen Lily Allenig elég sok hasonló énekesnőhöz volt már szerencsénk az utóbbi években. Igazából az ebben az interjúban szereplő mosolygós, göndör lány is lehetne a szomszédunk, de – és ez a csavar – a színpadra kiálló, összefogott hajú, démonokkal küzdő, angyalokkal táncoló nő már nem szomszédja egyikünknek sem. Anna Calvi zenéjében egy, az utóbbi években leginkább Wong Kar-wai és David Lynch filmjeiben, mintsem könnyűzenében megvalósuló esztétikát követ. Ahogy a Kar-wai-filmek szereplői, akiket a valóság nem elégít ki, úgy Calvi is egy szerepjátékba megy bele, eljátszva egy sosemvolt, érzelmileg túlfokozott világot. Míg azonban a filmen a Hong Kong-i rendező explicite csak a sminket, a rizsport és a vérvörös ajkakat mutatja meg, és csupán lebegteti a mögöttes űrt, addig Calvi, Lynch-hez hasonlóan átmerészkedik a túloldalra is.

Már a tavalyi, Edith Piaf, Elvis Presley, David Bowie, Leonard Cohen és a TV On The Radio egy-egy dalának feldolgozását tartalmazó, az énekesnő pincéjében felvett Attic Sessions is egy rendkívül szerteágazó hagyományokra épülő, de roppant egységes műsor volt, ami megmutatta, hogy Anna Calvinak van olyan erős saját hangja, hogy könnyűszerrel ragad magához bármilyen szerzeményt. A vele készült interjúkat olvasgatva az látható, hogy az énekesnő általában abba se tudja hagyni az őt ért hatások sorolását. Ilyenkor egyaránt előkerül többek között Django Reinhardt, Maria Callas, a Velvet Underground, aztán a flamenco, a francia impresszionisták, az olasz operák és persze a filmzenék vizualitása. Ezek a kapcsolódások legalább érintőlegesen akceptálhatóak is Anna Calvit hallgatva, szerintem azonban legszemléletesebben úgy írható és egyszerűsíthető le zenéje, mintha PJ Harvey akarna nyers Telecasterén Angelo Badalamentit idézően gitározva, teátrális ívekkel popzenét játszani.

Anna Calvi – Jezebel

Anna Calvi lemezének legnagyobb erénye, hogy nem burjánzik benne túl a rengeteg motiváció, és minden érzelmi telítettsége ellenére tud szellősen szikár maradni. Ez valószínűleg egyaránt köszönhető annak, hogy Calvi mindössze két kísérőzenésszel dolgozik, valamint a PJ Harvey-val közös munkáiról ismert Rob Ellis producer is tudhat egyet és mást arról, hogyan lehet néhány sávot összeadás helyet inkább összeszorozni egymással. A lemez a Rider To The Sea című instrumentális intrószerűséggel indul, ami nem csak a címében, hanem némiképp gitárjátékában is megidézi a híres Doors-dalt, a Riders On The Stormot, majd az egyre fokozódó gitártémába óvatosan beúsztatott énekdallammal éri el a tetőpontját. A második dallal, a kezdetben sejtelmesen lötyögő, majd egy dúdolászós részben oldódó No More Worldsszel már rögtön egy említett filmes vonatkozású, világvégi bárban ülünk. A következő dallal, a nagyívű Desire-rel nyílik szét a vörös bársonyfüggöny, ami – ez esetben sajnos – a lynchi világhoz hasonlóan kevesebbet takar, mint ígért. Az első három szám után ugyanis kicsit hullámzó színvonalúak a dalok, és néha egy elég jól induló számból sem sikerül kifuttatni, ami benne van. Még a lemez slágerének kiemelhető Blackoutból is hiányzik az a kraft, ami maradandóvá tehetné, így inkább megmarad a lemez egy roppant erőteljes háttérzenének, amivel csak az a baj, hogy ennél sokkal több van Anna Calviban. Az erős nyitás után csak a lemezt záró, tökéletesen felépített és végre hatalmas távlatokat megnyitó Love Won’t Be Leavinggel, valamint az ezt felvezető, sötét Morning Lighttal sikerül újra elkapni igazán a fonalat – mintegy szimbolikusan megadva egy tökéletesebb folytatás lehetőségét.

Összességében még a hibáival együtt is egy trendeken felül álló, izgalmas anyag Anna Calvi bemutatkozó lemeze, ami annyiban azt hiszem, hogy alátámasztja a BBC Sound Of 2011-jének eredményét, hogy az idei év inkább Jessie J-é lesz, mint Anna Calvié. Viszont Anna Calviról szerintem akkor is beszélni fogunk, amikor Jessie J már rég elköltözött a szomszédból, és mi már nem is emlékszünk majd rá.

Tracklist:

1. Rider To The Sea
2. No More Words
3. Desire
4. Suzanne and I
5. First We Kiss
6. The Devil
7. Blackout
8. I’ll Be Your Man
9. Morning Light
10. Love Won’t Be Leaving

Borító: