A walesi Future of the Leftet semmi okom nincs, hogy bármiféleképpen világmegváltó zeneként prezentáljam, mivel ennek az ellenkezője inkább: dühödt kispolgárok sörlengető zenéje ez, olyanoké, mint az a fickó, aki a Manchasm című klipjükben kószál keresztbe-kasul a városban, és csak szabályos, derék honfitársakból szervezett túlerő tudja megállítani végül. Ennyi még nem lehetne elég indok, hogy laza féléves késéssel is ugyanolyan lelkesen mutassam be ezt a zenekart, ami miatt hetek óta nem tudom bármelyik másik albumot rendesen végighallgatni az iPodomon, mert kábé ötpercenként kedvem szottyan, hogy odatekerjek a You Need Satan More Than He Needs You című opuszukra, vagy bármelyik másik, felesleges sallangoktól mentes és a koncepcióhoz képest meglepően jól szerkesztett darabra.

Future of the Left – Arming Eritrea (unofficial video)

Mert mi a probléma úgy általában a tökös rocklemezekkel? Hogy akik írják őket, képtelenek felszívni magukat annyira, hogy ne fogyjon ki a szufla a (jellemzően) utolsó három számra; hogy nem tudnak kohézióba fogni nyavalyás egytucatnyi tracket; illetve hogy kötelezőnek érzik, hogy minden harmadik háromperces számra jusson egy legalább hétperces, fölöslegesen túlnyújtott darab. A Future of the Left egyet sem követ ezek közül a hibák közül, ezért érdemes még most is bemutatni. Ugyanakkor ott van a supergroup Them Crooked Vultures albuma, amit talán a legnagyobb érdeklődés övezett a tavalyi év második felében, és mégis elköveti az összes bűnt, amiért a Sátán metálvillázva rántja le a rockereket a pokolba.

Josh Homme és Dave Grohl neve garanciát jelenthetne a minőségre, főleg, mivel az élő legenda John Paul Jonesszal alkotnak ütőképesnek tűnő triót. A Them Crooked Vultures azonos című lemeze azonban sallangokkal teli, vontatott és semmi olyan zenei egység nincs rajta, amit szembeállítva egy Queens of the Stone Age albummal elegendő fegyvertény volna. Már csak azért is furcsa ez, mivel Homme és Grohl dolgozott már együtt mint QOTSA is, Nick Oliverivel és Mark Lanegannel kiegészülve. Ez volt a Songs For The Deaf, ami számomra a klasszikus Queens kiadványt jelenti, mert pont eléggé rock, és ugyanakkor egy rohadtul furmányos, már-már gegekkel tűzdelt album.

A Them Crooked Vulturesben nem érzem, hogy mi az a potenciál, amire ekkora figyelmet volt érdemes alapozni. Értem én, hogy Grohl most tért meg a gyökereihez, látszik is a videókon, hogy totál elemében van a doboknál. És persze, vannak rajta tényleg jó számok is, amire simán belendül az ember, mint a Mind Eraser, No Chaser, vagy az überfeeling Bandoliers, de aki egy olyan se íze-se bűze számmal nyit egy albumot, mint a No One Loves Me & Neither Do I, az menjen már valahova. (Hármas.)

De legalábbis meghallgatni a már elején emlegetett Future of the Left albumát. Mert amazon a Travels With Myself and Another hozza mindazt, ami elvárható egy stílusbeli albumtól és még annál is többet, ami a szükséges plusz ebben a műfajban az emlékezetessé váláshoz: az egyéni hangot. A meglepően értelmes, hétköznapi moralizálással teli dalszövegek (főleg a The Hope That House Built, de a Throwing Bricks At Trains is) nálam a vitathatlanul tökös zenei alapok mellett azt a ráadást nyújtják, amelynek köszönhetően jó szívvel sütöm rá az ötös plecsnit a Travels With Myself and Anotherre.

Them Crooked Vultures – Mind Eraser, No Chaser (Live in Reading)