Surgeon utoljára 2001-ben adott ki albumot, ezért joggal lehetett nagy elvárásokat támasztani a Breaking The Frame című új lp-nek, ami tartalmában valamilyen szinten a művész utóbbi két-három évének a fontosabb történéseit összegzi. Aki követi a blogját, és állandóan letölti a szettjeit, annak ez a kilencszámos kollekció nem fog meglepetést okozni: a dj szettekből már oly jól ismert fémes-ipari hangzás van konkrét számokba gyúrva. A Transparent Radiation lassú épülő, már-már dubstepes képletet követő basszusai és az izolált, idegenszerű tudományos-fantasztikus hangok jól előrevetítik, hogy mi várható a lemez további negyven percében, és tulajdonképpen ennek megfelelően nem is történik semmi váratlan. Annál nagyobb baj azonban, hogy igazából maga Surgeon is csak lazsál.

A Breaking The Frame a szokott dolgokat hozza unottan, nem koronázza meg az elmúlt időszakot úgy, ahogy tavaly a Fabric 53 mix tette. Erős, robosztus zenék szólnak végig, de szinte egyik sem jó. Ezek nem azok a számok, amiket a szerző felrakna a szettjeiben, de még csak a Klonk, Whose Bad Hands Are These? és Compliance Momentum bakelitek színvonalát sem közelítik meg. Surgeon érezhetően otthoni hallgatásra akart szerezni valamit, de ezzel olyan területre tévedt, ahol maga sem tudta eldönteni, hogy mit akar, vagy mi lenne számára a legjobb. Egyszerű prüntyögés, jelentéktelen zajok és egy-egy rossz környezetben szóló drone ruházza fel a hol lassabb ritmusokra, hol durvább technókra épülő számokat, melyek közül egyedül a Those Who Do Not mutatja meg igazán, hogy az alkotót miért tartja mind a szakma, mind a közönség annyira nagyra. Minden más csalódás. (Kettes.)

Surgeon – Radiance

A Perc nevű londoni Alistair Wells az elmúlt tíz évben elég jó időzítéssel gyártotta futószalagon az éppen aktuális trendeknek behódoló zenéit, így mára harmincnál is több bakelitje van, az viszont már más kérdés, hogy ezek között találni-e igazán emlékezeteset. A producer az utóbbi időkben a keményebb hangzású technókkal szemezget, s kései első albumának is ezt a főtémát választotta. Ennél meglepőbb azonban, hogy a My Head Is Slowly Exploding című felvezető kislemez tényleg jó lett, ráadásul remixelői szerepben az Ancient Methods és a Throbbing Gristle-ös Chris Carter is megtalálható volt a kiadványon. A Wicker & Steel album előszele így kedvezően alakult, és a június elejei megjelenésre tényleg nem maradt más teendő, mint leellenőrizni a gyűjtemény többi zenéjét is.

Bár a végeredményt tekintve a nagy meglepetés végül ugyan elmaradt, ettől még alighanem ez a lemez Perc eddigi legjobb munkája. Hangzásban nem olyan markáns, mint Surgeoné, de a kevesebbet jobban szállítja: ötvenegy percnyi zaj alapú techno, olykor egészen ipari környezetben, egy-egy kiugró ponttal ellátva. A My Head Is Slowly Exploding mellett a poszt-apokaliptikus London We Have You Surrounded és a félelmetesen csendes Snow Chain nagyon erősen meghúzza az album végét. A többi felvételben is hasonló témát jár körbe a lemez: ijesztő, világvége hangulatú képek keringenek szürkeárnyalatban, de a figyelmet lekötő narráció sokszor hiányzik. Néha a hangzás is túlságosan digitális, a Jmurph például eléggé mai ahhoz, hogy az 1980-as évek indusztriál világát ne juttathassa eszünkbe. Ettől független az előrelépés érezhető Perc munkásságában, de ez még csak félsiker. (Hármas.)

Perc