Hiába volt a Well Spent Youth-t megelőző We Are Monster 2005-ben a harmadik legjobb album a Metacriticen és a tizenegyedik legjobb a Pitchfork szerint, napjainkban hallgatva rettentően öregnek tűnik. Rajko Müller, vagy művésznevén Isolée, a különösen rövid, de elképesztően magasztalt microhouse korszak egyik (talán) túlzottan sokra tartott alakja volt a 2000-es évek első felében; a We Are Monster nagy szerencsével érkezett egy olyan időben, amikor mindenki sokkal többet akart belemagyarázni ezekbe a zenékbe, mint amennyi ténylegesen ott volt bennük. Talán azért alakult így, mert a kritikusoknak megtetszett ez az apró, mozaikszerű alkotómódszer, de valószínűbb, hogy azért, mert mind Isolée, mind a kor másik nagy microhouse művésze, Akufen, sokszor gitár hangmintákból dolgozott, ami egyébként egy valóban újszerű megközelítés volt a földalatti klubzene mindennapjaiban akkor.

Ma már azonban sehol sincs ez az irányzat, és Isolée-nek sem célja a Well Spent Youth-szal, hogy visszahozza a régi szép időket. A lemez egységesen van felépítve, a tizenegy felvételéből kilenc tartja az öt-hatperces hosszt, és mindegyikben testvéries igazsággal lettek elosztva az ötletek, valamint a rájuk szánt törődés. Többségben vannak az egyszerű house ritmusok, ami a Paloma Triste című broken beates indító szám tekintetében nem aknázza ki teljesen az albumban lévő potenciált, holott a basszusgitár, a finomra vett electrós hangok és a könnyedén váltakozó ütem látszólag sokat ígér. Mindebből azonban végül csak a Well Spent Youth átvezető részeibe jutott: két-három felvételből álló, kimerítőbb négynegyedhullámok után hallhatunk egy-egy ilyen kompozíciót. Pedig pont ebben, a félúton lévő Going Nowhere szintimelódiája mögötti tüneményes cirpegésben és a Trop Prés de Toi  (’97 Interlude) szomorkásságában mutatkozik meg a lemez igazi és egyben egyedi bája.

Isolée lassan tizenöt éve van már benne a techno és a house zene körforgásában, ezért nem okoz csalódást, ha bizonyítania kell ezen a téren. A Well Spent Youth efféle számaiban e sokéves tapasztalat tükröződik leginkább: a képzeletbeli protokollt szigorúan követő minimalhouse-ok és deep house-ok váltják egymást az utóbbiak érezhető többségével. A Taktell az egész kiadvány legkiemelkedőbb pillanata, noha dallamosságával és teltebb basszusaival túlságosan is a Kompakt kiadó fénykorát idézi fel, de ettől még állja a helyét az a tényszerű megállapítás, hogy ami jó, az bizony jó. S leginkább ezen csúszik el a Well Spent Youth többi része. Nem rosszak, de nincs bennük semmi kiemelkedő. Nem is félkész munka: minden zenében van egy kis variálás valahol, csak ebből a végére egyszerűen semmi nagy nem áll össze.

Isolée – Transmission (nem hivatalos videó)