Sam Waltonra 2011-ben lehetett először felfigyelni, amikor a Hyperdubon megjelent tőle egy négyszámos bemutatkozó EP. Ezen jobbára techno, house és grime stílusok keveredtek egymással, sokszor jó értelemben furcsán, így üde színfoltnak bizonyult a szerző. Nem siette el aztán a folytatást, ráadásul a későbbi kislemezeire (All Night EP, Baby) igazából mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy igazán jók lettek volna. Változott az irány is – Walton egyre többet kezdett el meríteni az rnb-ből, és néha 8-bites hangokhoz is fordult -, és míg az első bakelitjénél egy jó, de kiforratlan szerző útkeresését lehetett hallani, addig ezeken mintha Walton megtalálta volna, hogy mit akar csinálni, csak éppen az eredmény lett jobbára érdektelen.

Rendkívül egyszerű oka van annak, hogy mégis meghallgattam Walton debütalbumát, a Beyondot: konkrétan a Hyperdub regionális terjesztője dumált rá, hogy adjak neki egy esélyt. Tudta, hogy mit gondolok egy ideje a művészről, de azt mondta, hogy ‘figyelj Zoli, menj neki az első négy-öt számnak, és ha nem tetszik, töröld le’. Úgyhogy nekimentem, és azóta lement a Beyond még párszor. Tényleg jó. Nem korszakalkotóan jó, hanem a szó hagyományos, egyszerű értelmében, vagyis, ha mondjuk az első félévből össze kellene raknom egy top10-et, akkor valószínűleg a végére odaférne. Szóval nem bánja meg senki, ha pár órát belerak az elkövetkezendő hetekben, esetleg hónapokban.

Attól jó amúgy ez az album, hogy ismét van benne valami ártatlan játékosság és kísérletezés, ami az első EP-ben is megtalálható volt. Walton nem mondott le az rnb-s grime-ról, de több bennük az ötlet, mint az egyszerű fillerekben. A Love On The Dancefloorról például nehéz eldönteni, hogy pontosan mi akar lenni, de ettől lesz végső soron izgalmas. A vokáltól már-már az easy/downtempo irányába indul a felvétel, az ütem talán egy kicsit jazzes, közben megvan benne a mai tánczenék pezsgése is. Az Every Night – számomra a Beyond csúcspontja – már a nyitásban a dobjaival megteremt egy kellemes deep house-os kontextust, a vibe-ok és a lusta hátterek egyértelműen az atmoszféra színezésére mennek rá, miközben a vokál a régi Bargrooves-válogatásokat idézi fel.

Szintén érdekes aspektusa a Beyondnak, hogy míg az eleje inkább a már ismert Waltont mutatja be, addig az utolsó pár felvételben pár igencsak váratlan húzásnak lehetünk fültanúi. A hat és fél perces Grit egy morcos, sötét, nehézsúlyú darab, amiben a ritmussal való játszadozás bajnok: az ütem sosem egyenesedik ki teljesen simára pár taktusnál tovább, holott érezhetően egy technós téma megcsavarásáról van szó. Az Amazonban aztán már nincsen játszadozás; dinamikus négynegyedek söpörnek végig egy-egy szexis vokáltöredék kíséretében, miközben keletkezik valamiféle nehezen meghatározható feszültség, és bekúszik némi sejtelmesség is az egzotikus melódián keresztül.

Walton – Frisbee

Nem tudom Walton hol rejtegette ezeket a számokat (vagy még pontosabban fogalmazva ezt az énjét), de nagyon időszerű volt megmutatnia. A Beyond diadalittas felemelkedés egy szürke, unalmas korszakból, új távlatok ígéretével – s pont ez a magabiztosság és kalandvágy az, amire a modern basszusvezérelt elektronikának mostanában rendkívül szüksége van.