Egy vallomással kell kezdenem a Hangfoglalás rendezvénysorozat egyik legrangosabb, a Művészetek Palotájában megrendezésre került koncertjének beszámolóját, amely Izlandot állította a figyelem középpontjába. Sajnos nem igazán vagyok képben a kortárs izlandi zenét illetően, nálam ez az ismeret kimerült Björkben és a Sigur Rós-ban. Ez az este viszont pontosan arról szólt, amit vártam tőle: viszonylag széles spektrumban igyekezett bemutatni, mit is érdemes tudni manapság az izlandi könnyűzenéről, amiben három előadó, Lay Low, a Hjaltalín és Emiliana Torrini voltak segítségére.
Az est első fellépője, Lay Low egy a folkot country-val vegyítő előadót takar, aki szomorkás szerzeményeit akusztikus gitáron, egy társgitáros kíséretével vezette elő. Összesen öt dalt játszottak, visszafogottan, csendesen. Lovísa Elísabet Sigrúnardóttir, a lány a Lay Low név mögött nagyon kedvesen kommunikált a közönséggel. Megjegyezte, hogy önmagát is meglepi, mennyire borongósak a dalai. Kellemesen andalított, nem lettem rajongó, de magam is meglepődtem, milyen fílingesen szólaltak meg a country-s, bluesos és folkos darabok.
Lay Low
A második fellépő, a Hjaltalín már keményebb diónak bizonyult. Az első percekben még szoktatnom kellett magam a látottakhoz, hallottakhoz. Annyiban tipikusan izlandi bandáról van szó, hogy beletettek mindent, ami a közelben volt, és ennek ellenére vagy épp ezért működött a dolog. Gitárosokkal, dobbal, hegedűvel, fagottal, két énekessel és billentyűs/sampleressel állt fel a zenekar. A dalok egészen slágeresek, de a komplex hangszerelés miatt kevésbé könnyen befogadhatóak, mint egy “átlagsláger”. Az énekesek hangja és hanggal való játéka jellegzetes: a női ének magasra szárnyal, néha megsimogat, a férfihang pedig olyan, mintha Stinget hallanám, karakteres és erős.
A Hjaltalín egyrészt nagyon szórakoztató zenekar, amit élmény nézni, mert olyanok, mint egy sokgyermekes család, akik nekiálltak muzsikálni, mindenki tudása szerint, közben pedig nagyon jól érzik magukat. Másrészt van humoruk és van bennük tűz, így aztán bőven esélyesek a nagy kitörésre, ami a Sigur Rósnak már sikerült.
Hjaltalín
Az est fő attrakciója Emiliana Torrini és bandája volt. Emiliana fiatal kora és még annál is kislányosabb külseje ellenére tizenöt éve van a pályán, és jelenteti meg izgalmas albumait. Az utóbbi időben egy-két rádióbarát slágert is jegyzett, és ezzel beírta nevét a köztudatba. A Londonban élő énekesnő minden dalt hosszan konferált fel, mesélt esős, szerelmes éjszakáról, viszkis bódulatról, a delíriumról, melyben egy fekete démon látogatta meg, az álmokról, elvesztett és megtalált, rossz és jó fiúkról és az anyáról, aki már ezerszer mentette meg. Csodálatos bájjal és valós vagy rutinszerű őszinteséggel fordult felénk, beszélt zenésztársairól, a budapesti teliholdról vagy a turné alatti nagy kajálásokról. Közben persze sorra játszotta el a kellemes, könnyen fogyasztható dalocskákat, élvezhettük a videókból is ismert, jellegzetes és mindenképp szórakoztató előadásmódját, ahogyan kezét megfeszítve, csizmás lábával dobolva, szinte mindig mosolyogva, nagyon kifejezően énekelt. Mindeközben pedig valami enyhén keserédes keveredett a mézbe.
Emiliana Torrini
Elővezette természetesen az ismert dalokat (Lifesaver, Jungle Drum, Sunny Road, Heartstopper, Me and Armini), határozottan kellemes volt az egész, de különösebben mély benyomást nem gyakorolt rám. Igazából annyira sem kötött le, mint a Hjaltalín, de aztán eljött az utolsó dal, a Gun, ami aztán rendesen feltette a pontot az i-re. Már a kiállástól és fénytechnikától eldobtam magam, de az egész produkció lenyűgöző volt, megszólalt rendesen, dobokkal, gitárokkal, lüktetett-lihegett az ének, és hirtelen nagyon bántam már, hogy vége az estének.
Egészen jól esett, hogy levezetésül még kaptunk egy kis ráadást, de a Gun színvonalát ez már nem súrolta, legalábbis számomra semmiképp. Emlékezetes este lett, remek ötlet volt, hogy izlandi kötődésű bandákat sorakoztatott fel a rendezvény, így egy majdnem ismeretlen világról mesélt egy estén át a kultúrmisszió.