Instrumentális hiphop albumot ma már nem nagy kunszt írni; rég véget értek azok az idők, amikor epekedve böngésztük a Stones Throw kiadó és kis számú társainak megjelenési listáit, hátha érkezik valami újdonság. Gyakorlatilag Flying Lotus warpos debütálása óta nem kell beosztanunk egy gyűjteményt hónapokra, az ellátás most már bőségesebb, arról nem beszélve, hogy valóban igazi tehetségeknek tűnő ifjoncok (pl. Hudson Mohawke, Dorian Concept) törik meg azt a hegemóniát, amit a 2000-es években Los Angeles és környéke alkotott kizárólagosan. E sorba illik Marcos Ortega alias Lorn bemutatkozó albuma is, a szerző ugyanis Illinois pusztaságából érkezik, és ha meghallgatjuk a Nothing Else-t, akkor egyértelművé válik, hogy valóban nem az a szokványos elgondolásokra és hangzásra építő new wave hiphop kiadvány, még ha a Brainfeederen jelent is meg.

A lorni hangzás nem repít a kozmoszba minket, és nem is a gettók hétköznapi életéről komponál hiteles soundtracket. Ortega ennél nagyobb szabadságot ad a képzeletének, ami végül jobbára sötét és mély témákat eredményez, olykor meglehetősen szürreális környezetbe ültetve – a lemez címe például egy válasz John Milton Paradise Lost című művében a Sátán Beelzebubnak feltett kérdésére. Mítológiai vonatkozása is van az albumnak, legalábbis az Army Of Fear és Bretagne című zenék egymás utáni szerepeltetése vélhetően az észak-francia térségben található hely tisztázatlan történelmére utalhat a kelta törzsek időszakából, míg az Automaton, Glass & Silver és Cherry Moon címek gyakori kifejezései viktoriánus kori fantasztikus regényeknek. E képzeletbeli világok felépítése az egyik legerősebb tulajdonsága a Nothing Else-nek, megmutatva végre, hogy nem feltétlenül kell minden modern hiphop albumnak ugyanazokról a dolgokról szólnia.

Végeredmény szempontjából azonban mégis elbukik a lemez, ugyanis témamegjelölésében amennyire izgalmas, felvonultatható ötletekben és megvalósításban annyira szegényes. Például: a Grandfather című nyitó felvétel kifejezetten jó indítás lenne a régi órák ketyegésével és drámai zongorával, sőt, még az ítéletnap hangulattal berobbanó ütem is kiváló folytatás, viszont a zene váratlanul egy perc tizenöt másodperc után véget ér mindenféle konklúzió nélkül. Ez gyakori jellemzője a Nothing Else-nek: Lorn rendszerint már az első percben bemutat mindent, amiről a számok szólnak (ezek amúgy egyenként két-három percnél nem hosszabbak), így a második felére / további kétharmadra nem marad más, mint e ritmusképletekből és hangmintákból adódó miniszimfóniák megállás nélküli ismétlődése. Az első öt percben ez még belefér, utána viszont már elkerülhetetlen a hiányérzet, és Ortega nagyon ritkán tud kárpótolni minket.

Többnyire azok az egész felvételeket átívelő hangjátékok hiányoznak, amelyek mondjuk a Glass & Silver és Cherry Moon számokban megtalálhatóak. Ezekben érződik, hogy a szerző megtalálta, hogy mit akar elmondani és hogyan, ráadásul jó arányban építette fel az elemeket, így mindkét zene kerek, élvezetes. Máskor azonban inkább a Grandfatherben tapasztalható effektus érvényesül: érezzük, hogy jöhetne még valami, de nem történik semmi. Mintha Ortega lefelejtette volna a műveinek a második részét, vagy alapvetően félkész munkát adott volna le, ami egyébként még mindig esetenkénti jellegzetessége a stílusnak, de 2008 óta nem egy album bizonyította már, hogy e lustaság nem tekinthető holmi absztrakt kreativitásnak, sem az irányzat sajátosságának. A Nothing Else így csupán gyerekcipőben mutatja be Lornt, de arra szerencsére már most jól rávilágít, hogy a szerző fejében a kortársaitól ellentétben teljesen más elképzelések vannak. Hármas.

Lorn – Glass And Silver