Akármit írhatok az elkövetkező sorokban, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy 2011 ne James Blake-ről és az ő debütáló nagylemezéről szóljon. Mind személyesen, mind zeneileg egy roppant megnyerő fickóval állunk szemben, aki eddigi kiadványain sikerrel fogalmazott meg olyan összetett hangulatokat, amelyek interpretálására csakis napjaink zenei megoldásai és műfajai alkalmasak. Blake zenei univerzumának sokrétűsége ráadásul a szimpla zenehallgató közönségen túl a kritikusok körében is elismertté tette, ahol általában jó pontokat lehet szerezni olyan húzásokkal, mint például a CMYK ep címadó dala, mely egy összetettségében határozottan előremutató dubstep szerzemény, melyben két sample-t is átemel egy-egy, a a ’90-es és 2000-es évek fordulóján csúcson levő r’n’b előadónőtől, Kelistől és Aaliyahtól – abból az időszakból, melyre az én generációm hajlamos teljes joggal egyre inkább nosztalgiával visszagondolni.

Ez nem egyedi eset volt Blake diszkográfiájában; az elmúlt évek során megjelent négy fontosabb lemez, kiemelten az utolsó kettő, a már említett CMYK illetve a legutóbbi Klavierwerke egyértelmű jele, hogy ez az angol srác jelenleg a dubstep színterének egyszerre legígéretesebb alakja és mégis legnagyobb kívülállója. Saját neve alatt a napokban megjelent nagylemezével ugyanis mintha kilépne mind az egyre népszerűbbé váló és egyre többet emlegetett poszt-dubstep mozgalom kötelékéből, mind a korábbi hagyományos, zongoraorientált darabjaitól eltávolodik. A Klavierwerke és az itt tárgyalt James Blake album között még feszülnek látványos húrok, de ahogy egyre messzebb tekintünk, annál kevésbé látjuk a körvonalait ennek az embernek. Épp úgy, mint legismertebb képén, melyből a borító is készült, melyen csak elmosódott, pasztellszínű árnyalatokban láthatjuk vonásait – azonban Janus-szerűen, két tekintetté hasadva.

James Blake – Limit To Your Love (Feist cover – official video)

Ez a kétarcúság (vagy inkább sokarcúság?) jellemzi Blake-et első nagylemezén is, melyen szüntelenül az az érzésem, mintha ki akarna lépni a poszt-dubstep legígéretesebb alkotóinak köréből (Joy Orbison, George Fitzgerald, Lorn), mégis olyan tónusokkal dolgozik és olyan eszközöket vet be, melyek könnyen meghúzható párhuzamokat mutatnak a dubstep egyik jelentős mérföldkövével, Burial Untrue című utolsó albumával. Burial 2006-2007 környékén izgalmas jelenség volt a szikár ütemek közé bevágott r’n’b hangmintáival, egészen mélyen elrejtett részleteivel, szürke tónusú összképével – ezeket a jellemzőket James Blake albuma kapcsán szintén elmondhatnám.

Az Untrue azonban már a múlté, négy éve már mindennek; James Blake viszont itt van, és egy mélyen emocionális és feltárulkozó albummal megismételheti kollégája sikereit – meg is fogja valószínűleg. Ez azonban nem teszi jobbá debütlemezét, melyből nem hiányzik ugyan a zsenialitás szikrája, azonban míg eddigi anyagain a kísérletező oldalát elnyomták a kitörölhetetlen dallamok és ügyes megoldások, a nagylemezen lépten-nyomon olyan pillanatokba ütközünk, melyek jelentősen megnehezítik az elmélyülést.

Az I Never Learnt To Share például a lemez legígéretesebben induló száma, amely azonban olyan érdektelen döngölésbe és zajszimfóniába hajlik, hogy csak még jobban felbosszantjuk magunkat az ezután következő Lindisfarne I csupán egy pár sornyi énekből álló, vokóderen átszűrt tartalmán. (A vokóder egyébként is az “hangszer”, amit ha lehetőségem lenne, egyből betiltanék, amíg megtanulják használni az előadók – lásd: Shobaleader One.) A lemez 38 perce során szüntelenül az az érzésem, hogy Blake nagyon bízik a hangjában és személyes jelenlétében – talán túlságosan is. Nem mintha ne lenne oka rá, hiszen legjobb pillanatai olyan számokban sűrűsödnek össze, mint a Wilhelms Scream, ami az év egyik legszebb száma lesz, akármi is jöjjön; vagy a Limit To Your Love című Feist-feldolgozása annak The Reminder című albumáról. Ezek a kulcspontok mutatják azt, hogy Blake írhatott volna egy jó albumot a hangszeres részre több figyelmet fordítva – mert ez a kísérleti zajongás, mely olykor őt kíséri, nagyon, nagyon kevés. Ezért válik egyre kevésbé szerethetővé az Antony & The Johnsons is, amit egyre gyakrabban emlegetnek, mint párhuzam James Blake-kel (lásd az albumon: Give Me My Month, Why Don’t You Call Me). Ő azonban nem egy enigmatikus Antony Hegarty, csupán egy érzékeny énekes, aki producerként talán mégis jobb – nem ártana ezt végiggondolni. Hármas.

James Blake – The Wilhelm Scream (Live At Maida Vale)

Tracklist:

1. Unluck
2. Wilhelms Scream
3. I Never Learnt To Share
4. Lindisfarne I
5. Lindisfarne II
6. Limit To Your Love
7. Give Me My Month
8. To Care (Like You)
9. Why Don’t You Call Me
10. I Mind
11. Measurements

Borító: