Ulrich Schnauss, Actress és a Lamb koncertjei után is maradt még puskapor decemberre, ha csak az A38-at nézzük, ráadásul Jamie Woon Budapestre csábításával egy olyan előadót sikerült bepasszírozni 2011-be, akit még idén volt a legildomosabb látni. A januárban az év egyik legnagyobb tehetségének kikiáltott, maláj és skót felmenőkkel bíró énekes bár Mirrorwriting albumával érkezett be, gyakorlatilag semmit sem változott 2007 óta, amikor megírta a Wayfaring Stranger című dalát. Ezt azonban inkább Burial és zseniális remixe vitte be a köztudatba, egyrészt learatva a babérokat Jamie helyett, másrészt egy életre – vagy legalábbis hosszú időre – a dubstep stílusához kötve őt.

Noha a Mirrorwriting legnagyobb slágereit – Night Air, Lady Luck – meghatározták azok dubstepes ütemei, maga a lemez bajosan köthető egyetlen stílushoz. Aki mégis ilyesmit várt bármilyen mennyiségben a péntek estétől, az csalódott lehetett, ugyanis a nyakig begombolt ingben fellépő Woon – hiába érkezett a lemez összerakásában központi szereppel bíró Royce Wood Jr.-ral az oldalán, aki a kütyükön varázsolt a koncert első felében – szinte csak a hangjával kívánta uralni a teret. Így lényegében az első pár szám után egyértelművé vált, hogy milyen jellegű koncertre számíthatunk.

Képek: A38 hivatalos honlap

Olyanra, amelyhez mindenképpen szükséges lett volna, hogy a közönség figyelme jelentős részét a színpadról érkező dolgok kössék le, ezt azonban legalább annyira tette lehetetlenné Jamie erőtlen indítása, mint az óriási érdeklődés miatt felhígult emberállomány konstans alapzaja. Utóbbival nem lehetett túl sok mindent kezdeni, ahogy a bevezetőben is utaltam rá, számunkra is meglepő volt, hogy a koncert hetén már Dunára néző lakásokért cserébe kívántak megválni jegyeikért azok szerencsés birtokosai. Viszont a színpad másik oldalán sem sikerült alkalmazkodni a kialakult viszonyokhoz. Bármennyire is szeretem és nem érzem lemezen töltelékzenének a Spiralt vagy az Echoest, mégis, egymás után ezzel a két dallal nyitva nemhogy nem kapott kapaszkodót a figyelemzavaros közönség, de mintha el sem kezdődött volna a koncert. Bármennyire is banális húzás tűnik, a később érkező, szinte közismert Shoulda-val vagy Night Airrel érdemesebb lett volna nyitni. Azonban amint elértünk ezekhez a kulcspontokhoz, végre kiderült, miért volt már hónapok óta az év egyik legvastagabban bekarikázott dátuma december tizenhatodik napja.

Aki megküzdött az alapzajjal és túltette magát ezeken az apróságokon, jól is érezhette magát: Woon hangja sokkal magabiztosabb és erősebb élőben, mint egyes, régebbi koncertfelvételeken, és jól gondolta újra élőben lemeze legjobb dalait. A Spirits ott elhangzott, “helyben összerakott” verziója ugyan nem fogja háttérbe szorítani a lemezre felvettet, és maga Jamie sem tudott mindenhol felnőni ahhoz a szenzációsan egyszerű, mégis sokrétű és izgalmas produkcióhoz, ami a Mirrorwriting albumon meghódította 2011-et, vele szemben koncertje alapján a legszigorúbb kritika, amit meg tudok fogalmazni az, hogy még nem tudja kézben tartani közönségét – bár az adottságai abszolút megvannak hozzá.