Sosem voltam ezelőtt csendes-ülős könnyűzenei koncerten. Komolyzenein igen, de az azon tapasztaltak sem hasonlíthatóak ahhoz, amit a Realistic Crew véghezvitt múlt szombat este a Toldi moziban, amit adott annak az előbb tucat sornyi embernek, majd a csurig megtelt vetítőteremnek. Igazi Gesamtkunstwerk zajlott, összművészet a javából – kép és zene, zene és közönség, közönség és muzsikusok. Mindenki hat mindenkire, összerakják a csak részeiből összeállva értelemmel bíró véget. Szóval ott voltunk az ötödik sorban.
Utoljára talán zenesulis koromban ültem koncerten. Azóta az ott felszedett fészkelődős-sohavégetnemérős komolyzenei frusztrációk miatt nagy elszántsággal kerülni kezdtem a csendes-ülősnek hirdetett eseményeket. De a Realistic Crew Toldi-beli felbukkanása kifogott rajtam, őket azért mégis látni kéne, főleg, hogy cirka azóta nem találkoztunk, mióta Amon Tobin A38-as fellépésén azt hittem róluk, hogy ők a brazil mágus sessionzenészei, pedig még becsömve se voltam. Profi előadás volt, igen, erre akarok kilyukadni, talán az eddigi leghatásosabb show, amit láttam magyar elektronikus zenekartól, minden túlzás nélkül. Annyira meggyőzően hozták trip-hop/dub hatású műsorukat, hogy nem is volt kérdés, meg fogom-e szeretni őket.
Ugorjunk az időben közel egy évet – ott ülünk a Toldi mozi első sorainak egyikében, és én úgy érzem, hogy ez a koncert az ars poetica, a koncert, ami után nincsen “de amúgy” meg “és még” vagy “ja és”. Ez az a koncert, ami mindent elmond arról, miért az egyik legjobb elektronikus zenei társulás jelenleg a Realistic Crew, ami tényleg mélységeiben mutatja meg a lényeget.
A Realistic Crew nem csak zene. Hangok, képek, gesztusok. Tényleg sok minden van ebben a produkcióban, ami miatt most, ahogy megy a lejátszóban, azt érzem, hogy ez így itthon nagyon csonka, hiányos, kevés. Ez úgy jó, ahogy létrejön az adott pillanatban, a háttérben mozgó figurákkal, totemekkel, a színpadon korzózó zenészekkel, az összevigyorgásokkal, a játékot izgalmassá és határtalanná tévő részletekkel. Másfél óra volt, míg bent ültünk, de ha három órán keresztül tolták volna, azt se éreztem volna túl soknak. Dalma Róisín Murphy legjobb dalait idéző éneke, a dubstep és trip-hop legesszenciálisabb pillanataiba belenyúló alapok, és persze Kárpáti Dódi egészen körülírhatatlan, nagyon kevés és nagyon sok trombitaszólamai. Ezeket ott kell, az adott pillanatban hallani, nem elég betenni a CD-t a lejátszóba otthon. Varázslatos úgy is, de az csak másolat, nem egyéb.
Az Akkezdet Phiai pedig zárásként új dimenziót adnak a Realistic-muzsikának – nem ismeretlen terep a hip-hop sem, elég a Conquercrete című opuszra gondolni. S így is működik a mechanizmus, háttérbe vonulva, átadva a karmesteri pálcát Újoncnak és Saiidnak, akik nagyon kemény két bemutatót adtak a nemsokára érkező lemezből – közel sem lesz olyan vidám, mint a debüt volt, annyi szent.
Mit mondhatnék még – kicsit nehezen hihető, hogy erre a csapatra alig maroknyi ember kíváncsi, hiszen a Toldi mozi csurig volt, még a körútra is kiszorult egy nagyobb csapat ember. S mégis, rétegzene ez, akárhogy is nézzük: nem olyan nagy a Toldi, hogy egy rétegkultúra képviselői egy szombat este ne tudnák megtölteni. De aznap este megtöltötték – ha más nem is, ez megnyugtat.
Fotók
(by Zsutti)
Linkek: