Jay-Z olyan szintre fejlesztette a folyamatos tűzijátékos visszavonulás majd konfettiesős visszatérés képességét, hogy azt Michael Jordan is csak megszeppenve jegyzetelheti. Pár hónapnyi elvonulás után minden egyes producereivel váltott szava önálló médiaesemény, tízmilliók szemébe tér vissza a szikra egy-egy mixtape-es elszólás hatására, majd újabbak ugranak ki a bőrükből örömükben egy gyanútlan hétköznap délelőtt kilőtt comebackes sajtóközleményre. Mindeközben persze szoktak közéleti események is történni, zenék is születnek, emberünknek meg gondolatai. Belőlük idővel összejön egy albumra való, ami aztán automatikusan az adott év legjobban várt lemeze lesz. A Blueprint franchise harmadik elemét is kivártuk, amíg összegyűlt.
Zeneipari eseménynek rögtön itt van az Auto-Tune előretörése. Az énekelgetős, segghez simulós rapkarrierek motorjaként szolgáló technológia felettébb nagy, és még annál is mesterkéltebb hype-ja egyre csak terjed az egyébként is mesterkélt hype-okról szóló rapben. Innen már adja magát a Jay-Z-hez hasonló, némileg téma híján lévő veterán mc-k gyökerének, a hamisítatlan, igazi (magyarul: real) hip-hop elpusztításának félelme, és az az ellen való kesztyű kézre húzása. A Death Of Auto-Tune, az album első single-je reménytelinek is mutatkozott. Benne volt az ígéret, hogy Jigga szűk negyvenesen olyat fog odapörkölni napjaink szépen fogalmazva sokszínű hiphopjának, hogy az majd pillanatok alatt ráncba szedi magát és újra jó real lesz. A dalba pont annyi lélek, melódia és divatos sampler szorult, ami felüdülést jelentett a műfaj különböző ágait szerető és visszafelé síró hallgatók fülébe, a szövegbe pedig annyi ész, hogy nem az önnön zsenialitást járja körbe egyre fárasztóbb hasonlatokkal, hanem izgalmas képet mutat egy felkapott előadó technofíliájának és gépiesedés-ellenességének kettősségéről.
Jay Z – Death Of Auto-Tune
Aztán sajnos, ahogy érkeztek az adagok a Blueprint 3-ról, úgy bomlott le a mérföldkő lemezről alkotott illúzió, és realizálódott, hogy ez bizony egy ugyanolyan öncélú trendsetter lesz, mint amilyenekre Jay hosszú évek óta utazik. A We Run This Town celebdalnál már az az ember érzése, hogy ez is csak egy tucatsláger a tucathelyek r’n’b termeiben. Alicia Keys beugrásával együtt az Empire State of Mind középszerű feelgood song, a Kanye Westtel is verző Hate pedig inkább béna mint titokzatos (valaki mondja meg, hogy lehet egy számot komolyan venni, amiben van egy olyan sor, hogy “I’m never sprung but I’m Springer Jerry”). Az Ain’t I-ban kevés sikerrel lett újrakeverve a korábbi chartgyilkos Dirt Off Your Shoulders mintája, illetőleg nyilván Timbaland zene is került a lemezre (Off That), nyilván robog is, de itt megáll a tudomány.
Aztán, amikor már épp kezdett elillanni a továbbhallgatási kedv, jött az egyébként részemről nem favorizált Swizz Beatz producelte On To The Next One című szám, ami végre meghozott egy új soundot. Mint sokszor korábban, itt is a kettőség adta el nálam a tracket, mégpedig az, ahogy Jigga intellektuel utcai flowja rácsatlakozik egy crunk alapokból táplálkozó, letaglózó zenére. A So Ambitious-féle Neptunes vendégszereplés is hozza a szintet, pedig velük szemben tényleg magasak az elvárások – igaz, Pharrell refrénbeli éneke nélkül is simán el tudnám képzelni -, a Venus Vs. Mars pedig egy kellemesen nyugtató darab.
Ugyan tíz album után sok újdonságot nem várhattunk Jay-Z, az mc-től, ugyanakkor Jay-Z, az amerikai popkultúra lelkiismerete megmutatta a világnak, hogy a tizenkettedik óceánparti penthouse lakás adásvétele közben nem csak azért lehet stúdiózni, hogy mihamarabb lehessen tizenharmadik is. Mérföldkőalbumra meg már régóta hülyeség várni, elég, ha egy lemez fele jól szól és felvonultat pár újdonságot. Tartsa meg jó szokását és settelje a trendet, Mr. Carter!
Korábban a Kultblogon:
- Gengszterek közt hercegek (Jay-Z – American Gangster lemezkritika)
Linkek: