Mondhatnám a Watch The Throne-ról, hogy nem volt idén ennél nagyobb megjelenés a hiphopban, hogy két ilyen kaliberű rapper még nem állt össze soha, vagy hogy ennél előremutatóbb lemez ritka a stílusban. Mondhatnám, de nem volna igaz, hiába sugallja a két sztár első közös albumával kapcsolatban.
Körülbelül annyira volt racionális és érthető húzás Shawn Corey Carter és Kanye Omari West összeállása 2011-ben, mint Tupac még ki se hűlt hamvai fölött kipakolni a standot az elhunyt arcképével nyomott pólókkal. De szálljunk alá egy kevésbé cinikus szintre: egy olyan album után, mint a My Beautiful Twisted Fantasy csak a hülyék nem ütnék tovább a vasat. Márpedig Kanye West nem hülye: 2010-ben sikeresen hitette el az egész világgal, hogy ő az utolsó akcióhős, hogy ő a Mindenható felszentelt rappere, hogy ő a kitaszított művész, akinek a legnagyobbak közt a helye. De az emberek mégis úgy tekintenek rá, mint Hitlerre. Csak utóbbihoz hasonló megmozdulásainak köszönhető, hogy mégis kételkednünk kell a felsorolás igazságtartalmában.
A My Beautiful… ugyanis tényleg egy kiváló lemez volt – a maga nemében. Mielőtt belemennénk ebbe a kitételbe, vessünk egy pillantást az amerikai mainstream hiphop színtérre, vagy csak idézzük fel, hogy mekkora haknit nyomott minden különösebb erőfeszítés nélkül Snoop Dogg a Balaton Soundon. Lustább és motiválatlanabb előadót nehéz találni egy ilyen rappernél: utóbbi figura például sikeresen küzdötte le magát izgalmas g-funkerből a fű és kúrás semmitmondó pápájává, de egy MTV-ben bohóckodó Xzibit, vagy a lassan külön börtönt érdemlő DMX se a stílus mai hősei. Ezért is felüdülés olyan arcokkal találkozni, mint a félbolond Tyler the Creator, még akkor is, ha friss lemeze nem volt egy hibátlan darab. Ellentétben a legutóbbi Kanye West-szólóalbummal, mely minden fülnek kedveskedett valamivel, így vált popos-univerzális jellege ellenére kiváló albummá.
A szokatlan nyitásokat kedvelők felkaphatták a fejüket a Dark Fantasy-re, a forró gitártémák imádói a Gorgeousra maszturbálhattak, az epikus hiphop pedig a POWER-rel és az All of the Lights-szal bővült a klasszikus darabok részlegben. Lazán fel lehetne sorolni szinte a teljes tracklistet, a végeredmény azonban egyértelmű. Míg a szcéna megélhetési bútordarabjai néha kiadnak egy-egy zsánerhez kíméletlenül ragaszkodó lemezt, Kanye West nemhogy egy lépéssel, de egyből egy ugrással távolodott el tőlük. Mindezt úgy, hogy már korábbi lemezein (mint a debüt The College Dropout vagy az óriásit robbanó Graduation) is egyértelműen látszott, hogy szívesen választja a kockázatosabb, de nagyobb sikert hozó utat. Ennek a tendenciának egy újabb állomása a Watch The Throne című lemez, melyen hasonló eszközökkel igyekszik egykori mentora, Jay-Z társaságában elérni a My Beautiful… hatását West, ez azonban kudarcra ítélt vállalkozás.
Kanye West, Jay-Z – Otis
Pedig nagyon klasszul indul minden. Tylert már lehet, hogy csak ketrecben lehet szállítani, így egy másik Wolf Ganges, Frank Ocean hathatós segítségével nyitja meg a páros az albumot. What’s a mob to a king? What’s a king to a God? What’s a God to a non-believer who don’t believe in anything? – hallhatjuk a sorokat, melyek alapján egyértelmű, hogy West megalomániája nemhogy nem hagyott alább, de újabb löketet kapott. Duruzsol a basszus, mozdul a fej: kiváló alapokra rappel előbb Jay-Z, majd Kanye, azonban a tízpontos teljesítményt némiképp eltorzítja a szám végére érthetetlenül odavarrt táncos téma. Ez meg minek ide? Ráadásul szinte vágás nélkül érkezik az egyértelműen All of the Lights-utód Lift Off, amelyben Beyoncé a sztár, és hiába uralja a számot, ha az egyszerűen szarul szól. Ez a gagyi szintihangzás lenne a jövő? Magával ragadó, de nem bombasztikus – ahogy a Niggas In Paris is jó track, de semmi extra. Ebben ráadásul elhangzik az egész album tételmondata is: “I don’t even know what that means (No one knows what it means, but it’s provocative.“
Az első single, az Otis egy klassz hommage (Otis Redding egykori amerikai soulénekes éneksample-jével), nem is értem, miért kell elrontani az újból jó irányba induló hangulatot egy olyan béna, pszeudo-raszta számmal, mint a Gotta Have It. És ez az egész albumra jellemző: épp kedvünk lelnénk valamilyen klassz részletben, mint például a bulizós That’s My Bitch, jön egy tempótörés és egy bénább track, és mi megint nem értjük, hogy tulajdonképpen miért is szenvedünk ennek az albumnak a megkedvelésével. Nálam rendszerint a Who Gon Stop Me bénán bevarrt Flux Pavilion-betétje adja meg az utolsó lökést, hogy kihúzzam ezt az albumot a konnektorból, elássam a fenébe, aztán az agyamba véssem, meddig is tartanak a csodák. Hármas.
Tracklist:
- No Church in the Wild (ft. Frank Ocean)
- Lift Off (ft. Beyoncé)
- Niggas in Paris
- Otis (ft. Otis Redding)
- Gotta Have It
- New Day
- Prime Time
- Who Gon Stop Me
- Murder to Excellence
- Welcome to the Jungle
- Made In America (ft. Frank Ocean)
- Why I Love You (ft. Mr Hudson)
Borító:
