Lassan két évtizedes karrierrel a háta mögött Deupree manapság az ambient műfaj Rolls Royce-sza: kiváló albumokat készít, a legjobb előadókat (Ryuichi Sakamoto, Frank Bretschneider, Pjusk) csábítja a kiadójához, saját maga tervezi a kiadványok borítóit, emellett pedig az egyik legkeresettebb masterelő. Adja a nevét bármihez is, abból egy nívós anyag fog megszületni. Most a kiadó két legfrissebb korongjával hűsítettük magunkat a legnagyobb kánikulában.

Illuha: Interstices

A Tomoyoshi Date és Corey Fuller által alkotott duó 2011-ben debütált a 12k-nél egy nagyon kellemesen szétfolyó ambient gyűjteménnyel. A Shizuku ügyesen követte a még ma is aktuális trendet: akusztikus úton hozott létre nagyon is elektronikusnak hangzó hangtengert. Az egyébiránt meglehetősen gazdag hangszeres repertoáron (gitár, zongora, cselló, orgona, vibrafon, m’bira, harmónium stb.) kívül rendkívül fontos szerephez jutott a felvétel helyszíne: egy templom, mely mintha maga is egy hangszer szerepét töltötte volna be.

A voltaképpen majdnem tökéletes Shizuku hibáit az Interstices igyekszik korrigálni. A duó lassú zenei dramaturgiával dolgozó hangzásvilágához a két évvel ezelőtti debütálás még egész egyszerűen nem adta meg a kellő időtartamot. A számok többsége rövid, párperces ötletdobálgatós ambient jammelés után inkább gyorsan elpárolgott az éterben, ahelyett, hogy kibontakozott volna. Vártuk is, hogy kibontakozzon, hiszen a duó ígéretes, izgalmas témákat vetett fel, a legtöbb mégis megmaradt a szkeccs szintjén.

Ebben mutat leginkább fejlődést a második album. Három masszív játékidejű darab alkotja az Interstices jeges, ráérős világát. Az eszköz (s egyben a cél is) a szemlélődés. A hangszeres felhozatal ezúttal is gazdag, az egység mégis olyannyira ambient jellegű, hogy lehetetlenség megmondani, a hosszan úszó hanghullámok mikor milyen módon születnek meg, majd tűnnek el. Olyan szférába invitál az Illuha, ahol lassan történik minden. Az aprólékos vizsgálódásra tehát éppúgy jut idő, mint a háborítatlan zen nyugalom kialakítására.

Seaworthy & Taylor Deupree: Wood, Winter, Hollow

A többnyire ártalmatlan, kísérletezős-akusztikus post-rockot játszó Seaworthy 2006 óta számít a 12k egyik rezidensének, időszerű volt tehát, hogy készítsen egy közös nagylemezt Deupree főnökkel is. A két pólus izgalmas fúziót ígér. Deupree alapvetően steril, minimalista stílussal dolgozik, néhol egészen közel kerülve ahhoz a zeneiséghez, amelyet például a Raster-Noton kiadó kultivál, azzal a különbséggel, hogy Deupree mindig megmarad az ambient váliumfelhőiben. Ezzel szemben Seaworthy stílusa széttartó, enyhén zilált, és a gitároknak köszönhetően sokkal életközelibb – ahogy azt a kísérleti post-rocktól el is várnánk.

A Wood, Winter, Hollow már a lemez címével tisztázza, mit kínál: erdőt, telet és ürességet. Kiüresítő zene ez valóban, pont olyan, mint egy magányos séta a városi zajtól távol eső erdőben. Zenei építkezés nem nagyon van, inkább a hangulatfestés igyekszik kitölteni a játékidőt – több-kevesebb sikerrel. A különféle hangsávok közötti diszkrét játékok, egy-egy visszafogott felelgetés vagy egy ügyesen elnyújtott visszhang időnként megejtően szép tud lenni a maga pőreségében.

Az esetek többségében viszont inkább a lanyha unalom válik meghatározó élménnyé. A gitárok állandó érdektelenséggel nyögik egyszerűcske akkordjaikat, a háttérben valami szöszmötölés hangja, néha pedig egy kis bendzsó prüntyögés színesíti az amúgy kissé szikár világot. Szokatlan irány ez a 12k-től: könnyed, súlytalan háttérzene. És mivel épp annyira érdekes, mint amennyire figyelmen kívül hagyható, Brian Enónak pl. biztos tetszene.