Noha már három év is eltelt azóta, hogy MF Doom, vagy inkább DOOM saját neve alatt nagylemezt adott ki (Born Like This), az amerikai alternatív hiphop kulcsfigurája nem töltötte kihasználatlanul az eltelt időt. Sőt, a maszk mögött rejtőző Daniel Dumile az elmúlt időszakban saját színterének gócpontjává vált, aki a szó szoros értelmében véve minden héten bekerül valami hírértékűvel a zenei sajtóba. Régi és új együttműködések, az időről-időre fellángoló, bicskanyitogató Doomposter-ügyek, a DOOMSTARKS anyaggal való szüntelen ködösítés és Ghostface-szel való egymásra mutogatás, amelyek inkább lehúzzák a mester imidzsét, mint építik azt. A mérleg másik serpenyőjében ugyanakkor ott vannak maguk a hangzóanyagok, amelyeket hallgatva nagyon ritkán lehet az az érzésünk, hogy az állandó sajtófigyelem és tempó a rovásukra ment volna. S akinek még ez sem lenne elég, az még többet is megtudhat Dumile-ről vele készült interjúiban, ahol egy meglehetősen szimpatikus figura tűnik ki a sorok mögül.

Mindent összevetve, még 2012 nagyon erős mezőnyében is az év egyik legfontosabb megjelenésének tűnt a Dumile-nál egy évtizeddel fiatalabb Jneiro Jarel producerrel közös Key To the Kuffs album. Ezt támasztotta alá, hogy olyan nevek szálltak be az album népszerűsítésébe egy-egy (végül albumra nem került) featuringgel és remix-szel, mint Thom Yorke és Dave Sitek (TV On the Radio). Igaz, ez csak a hab volt a tortán, hiszen az albumról előre kiszabadult, és azon végül meg is ragadó trackek – Guv’nor, Rhymin Slang – önmagukban is rendkívül biztató végeredményt sugalltak. Sőt, bennem még a “karriercsúcs” lehetősége is felvetődött.

A teljes és végleges lemezt hallgatva nem is lőtt nagyon mellé az előérzetem. Az utóbbi időben székhelyét az Államokból Európába, konkrétabban Angliába áthelyező Dumile valódi szuperhősduót alkot a fifikás beatekről gondoskodó Jarellel. A harapós és agresszív Born Like This-hez mérten a Key To The Kuffs egy jóval változatosabb anyag, melyen ugyanúgy feltűnnek igazi gengszterkedések (Banished, Rhymin Slang), sokkal jellemzőbb azonban a néhol minimálrészletekből összerakott (Guv’nor, Retarded Fren) néhol pedig szinte misztikus alapokra helyezett hiphop (Snatch The Dough, Viberian Sun Part II).

Nem könnyű kategorizálni, mert hihetetlenül színes az anyag hangulatvilága. Egyértelműen ennek köszönhető, hogy sokadik hallgatás után is izgalmas marad – és ez nem kis fegyvertény egy hiphop lemeznél. Egyedül a végül lemezre jutott featuringek súlyát nem érzem a tervezettel egyenlőnek: Beth Gibbons jelenléte a GMO-ban hidegrázás nélkül marad, és a Bite The Thong is meglenne Damon Albarn nélkül. Azonban a Key To the Kuffs erejét jelzi: ezek még így is kiváló számok. Négyötöd.

“Szürreális foltozgatás” – Velkei Zoltán különvéleménye:

DOOM egyre távolabb kerül az absztrakt hiphop minden ismert területétől, a Keys To The Kuffs ráadásul hangzásában egy jellegzetesen európai lemez. Az USA-hoz egyedül a Bout The Shoesban kerül közel, az a szám viszont olyan, mint egy stúdióban maradt felvétel a The Roots Rising Down című albumának a véglegesítésekor. Jneiro Jarel csúcsformát nyújt az utolsó másodpercig: hangminták terén kiváló a szelekciója, sokszor olyan váratlan megoldásokhoz nyúl, amiket elsőre talán meg sem hallunk, és ezt számonként többször is eljátssza. A sok kollázs és szürreális foltozgatás mellett ráadásul a muzikalitás is helyet kap a lemezen, sőt: minél inkább haladunk a második felébe, annál jobban. Például ki gondolta volna, hogy majd pont egy DOOM-kiadványon fogjuk hallani Beth Gibbonst áriázás közben? De még maga DOOM is énekel a Winter Bluesban, ami egyértelműen a gyűjtemény legmagasabbra törő pontja, és a művész egész eddigi életművében is előkelő helyet foglalhat majd el. Úgyhogy részemről nagyon elégedett vagyok: a Keys To The Kuff egy jó lemez, aminek időt és sok hallgatást kell szentelni, hogy a fura hangok a helyükre, vagy inkább szinkronba kerüljenek DOOM soraival.

JJ DOOM – GUV’NOR