A Kalifornia kevéssé kies és legkevésbé sem tengerparti vidékéről származó hölgy esetében szinte mindenki igyekszik hangsúlyozni, akit csak letaglózott az az energia és egyedi stílus, ami 2006-os Ys és tavalyi, méltán ünnepelt Have One On Me albumaiból árad, hogy egy olyasfajta produkcióval állunk szemben, amihez nincs még egy fogható. Habár rendszerint éppen ezek a médiumok azok, amelyek jól tudják, hogy – jobb címke híján – hasonló kompozíciókkal dolgozó énekes-dalszerző akad egy pár még Amerikában, aki éppen annyira befuthatna, mint a mi Joanna Newsomunk, a felsorolást elkezdeni is ostoba ötlet, de elég csak az ismertebbeket számba véve a nemrég új lemezzel jelentkező Iron & Wine-ra, Devandra Banhartra vagy Sufjan Stevensre gondolni. De a kevésbé ismert, nem egyszemélyes produkciókra is pillantást vetve a nekem különösen kedves Charalambidest vagy Fursaxát emlegetve még mindig sehol sem tartunk a rengeteg alműfajjal meghatározott amerikai folkban – mégis, néha jön egy Joanna kaliberű előadó, aki visz mindent, akire valamiért jóval többen kapják fel a fejüket.

Talán sokan vannak úgy mint én, leírni viszont jóval ritkábban láttam, hogy a már említett, abszolút áttörést jelentő siker Have On One Me nem feltétlenül az a lemez, ami hallgattatja magát. Newsom különös, állandóan saját határait kereső énekstílusa és egyszerű, szinte szimbolista szövegei olyan aurát hoznak létre, mely egyértelmű zenei élmény, dalai pedig rengeteg kiváló hangszeres rétegből épülnek fel, a Have One On Me két óráján keresztül azonban ez nem az a fajta kaland, amibe bármikor szívesen belevág az ember – a szombat este legfontosabb kérdése a Művészetek Palotájában így egyértelműen az volt, hogy miként képes egy ennyire törékeny lány és zenekara csurig tölteni magukkal a hangversenyterem óriási légterét.

Helyben pedig kiderült, hogy még igazán a zenekarra sincs igazán szükség: Joanna ugyanis a legtündéribb előadó, akit valaha láttam, aki puszta személyével és gesztusaival már az első pár szám során megvette kilóra a közönséget. Egy koncertre általában az eljátszott dalok miatt emlékszik vagy így, vagy úgy az ember, de itt az átvezetéseken is legalább olyan jól szórakozott mindenki: ahogy Joanna rapid magyarleckéket vett (“how do you say really thank you?”), ahogy bejelentette, hogy ő most márpedig tüsszenteni fog, vagy ahogy a zongoránál ülve, egy szám előtt a plafonra felnézve mintegy mellékesen megjegyezte, hogy “cool ceiling”. A közönség pedig abszolút partner volt ebben a játékban (az ominózus tüsszentést követően elszórt taps is hallatszott), valószínűleg ezért ünnepelte Joannát álló ováció még a második, kiharcolt ráadás után is.

Némiképp meglepő volt, de úgy tűnt, hogy az egyébként legelborultabb hipsztertől a kedves, idős öltönyös urakig terjedő közönségspektrum kifejezetten képben van a dalok tekintetében: a hetedikként eljátszott Soft as Chalk beindulósabb része alatt sokan mocorogtak, és kívántak ülőhelyük helyére egy darabnyi táncteret; a Good Intentions Paving Company első pillanatait pedig elégedett moraj fémjelezte. Nem sikerült egytől egyig az összes számot felismerni a setlistből (bár az így is egyértelmű volt, hogy az eljátszott tíz szám – plusz a két ráadás – a 2004-es The Milk-Eyed Mendertől az Ys-en keresztül a tavalyi Have One On Me-ig mindent érinteni akart, játszották előbbiekről a Bridges and Balloonst és a Cosmiát is), mivel voltak olyan pillanatok, amikor számomra kissé egybefolyni látszott a műsor, nem mintha ingerszegény lett volna, sőt: inkább azzal a részletgazdagsággal magyaráznám, ami a dalokat hallgatva még jobban feltűnik élőben, és amely folyamatos, koncentrált figyelem mellett elzsibbasztja az embert. Joanna ötfős zenekarában nem volt olyan, aki csupán egyetlen instrumentumon tett volna hozzá az előadáshoz, különösen kellemes élmény volt Neal Morgan szelíd és okos dobtémáit hallgatni, de Andrew Strain harsonaszólója is lenyűgöző volt, főleg úgy, hogy az illető lazacszínű ingjében, keresztbe vetett lábakkal üldögélte végig a műsor számottevő részét, mintha csak egy pótszékről, nézőként hallgatná, mi is történik körülötte. Azonban a társak mellett Joanna olyannyira figyelemvonzó volt cukiságával és szikrázó tűsarkújával, hogy mellette nehéz volt nem epizodistának tűnni.

Részleteiben könnyebb megragadni az előadást, mint az összképet, és talán ebben van a Newsom-lány titka: aki valaha látta élőben, biztos hazavitt valami kedves emléket magával, mert annak ellenére, hogy a MüPa-beli koncert egy turné utolsó állomása volt, egy cseppnyi fáradtság, blazírtság sem volt érezhető, ami a színpadról a közönség soraiba csorgott volna.  A Bridges and Balloons gyönyörű nyitása már tulajdonképpen megelőlegezte, amit aznap este kaptunk: egy lemezen csodálatos, de élőben lehengerlő és felejthetetlen előadó nagyszerű koncertjét.

(A cikkben szereplő képek nem a koncerten készültek.)

Kapcsolódó cikk:

• 2011/01/29: Joanna Newsom @ MüPa (a koncert ajánlója a Kultblogon)