Későn, fél hétre értünk ki a Nagyszínpadhoz, és én aztán végképp nem vágok a Toten Hosentől semmit az animált szarvasklipen és a Bayern München-nótán túl, de nagyon jól éreztem magam (sőt, azt hiszem mindkettőnk nevében bátran beszélhetek). Igazi német sörfesztiválos hangulat volt, részeg fiatalok énekeltek egymásra mosolyogva – mindenki vidám volt, amit a naplementés tájkép csak még hangulatosabbra színezett. Sokszor olvasom honi fórumokon, hogy miért nem hoznak aktuálisabb bandákat (olykor magam is felteszem e költői kérdést), azonban az ilyen koncertek után most már évről évre belátom, hogy bizony a nagy öregeknek is ott a helyük a Nagyszínpadon, mert olyan hangulatot tudnak csinálni, amire a sokszor jobbnak tartott, de koruk miatt tapasztalatlanabb bandák egyszerűen nem képesek. Persze ezzel most jól ki is szúrok magammal, mert nem hozhatom fel példának a Bloc Partyt frappáns átvezetés gyanánt, ugyanis a srácok igencsak odatettek magukért, minek köszönhetően egykettőre a színpad előtt termett vagy tízezer ember. Nekem az egyetlen bajom a Bloc Partyval, hogy akárhogy próbáltam, sosem tudtam megszeretni a zenéjüket, így csak addig maradtunk, amíg az 808 State el nem kezdődött. Mocskolódni, negatívumokat szórni viszont nem fogok: a látottak alapján mindenki remekül érezte magát.

808 State (fotók: sziget.hu)

Mint ahogy én is remekül éreztem magam az 808 State-en. A manchesteri illetőségű, és eredetileg trióban utazó formáció hat emberrel vonult ki a partisátor pódiumára: ketten az elektronikával, ketten gitárral, míg egy ember dobbal foglalatoskodott, továbbá volt egy mc-jellegű ember, aki nem rappelt, hanem olykor a tamtamokat püfölte, mikor éppen nem tipikus angol akcentussal szórta a fuckingokat a felvételek felkonferálásakor. Az 808 State az acid house forradalom közepén kezdett el zenélni, és meghatározó alakjai voltak a brit rave kultúrának, de még a kilencvenes évek végén is tolták a szekeret, és alapvetően az volt nagyszerű, vagy inkább újszerű a zenéjükben, hogy meglehetősen jó ízléssel használtak hangszereket az elektronikus kakofóniák közt. Pont erről szólt a tegnapi műsoruk is: zömmel indusztriál alapú, rendkívül zúzós breakbeatekre, vagy korai drum and bassekre improvizált rá a két gitáros, így roppant kegyetlen falbontás ment jó egy órán át a lehető legelborultabb sci-fis/erotikus vizuálokra. Sokszor a nagyon korai Meat Beat Manifesto kiadványok ugrottak be, máskor egy pici Fluke, úgyhogy a Prodigynek fel kell kötnie a gatyáját ma, ha ezt le akarja verni. A live act nagyszerűsége alapvetően abban rejlett, hogy a nagy hangzavarban hogyan próbáltak a hangszerekből minél többet kihozni a srácok, és ezzel egy pillanatra betekintést nyerhettünk az angol elektronikus zenei forradalom első napjaiba, amikor még jóformán senkinek semmi elképzelése nem volt arról, hogy mit akar csinálni és hogyan, csak egyszerűen elkezdték, és lett, ami lett. Persze a vége felé lejátszották a korszakos jelentőségű és zenetörténetileg is fontos house-örökzöldjüket, a Pacific State-et, de e nélkül is annyira erős volt a produkció, hogy a show végén a szégyenteljesen kis létszámú közönség tökig leizzadva, óriási sikítozások közepette távozott az arénából. Ötös.

Ezután sikerült elkövetnünk azt a hibát, hogy a haverok tavalyi figyelmeztetése ellenére – nem tudom miben bízva – beálltunk Fatboy Slimre, aki gyakorlatilag húsz perc alatt lerombolta azt a hősképet, ami bennem pici tizenévesként kialakult róla. Rettentő buta diszkózenéket játszott, mintha valami bivajbasznádi diszkó dj-je lenne (mindenkitől elnézést), s bár a közönség láthatóan megőrült, mi mégis inkább egy fa tövében ülve hallgattuk elszörnyedve a zenét, majd fél tizenegykor inkább el is jöttünk róla. Én nem tudom, hogy a You’ve Come A Long Way, Baby album szerzője mit hall ezekben a számokban, de valami nagyon nem stimmel. Egyes.

És akkor Tricky. Elöljáróban annyit tudni kell, hogy a tavalyi Knowle West Boyt a haveri köröm és a sajtó elég rossz fogadtatásban részesítette, ezért a kritikámban csak egy négyest mertem megszavazni neki, mindazonáltal az évvégi listámban már a második helyet foglalta el, és számomra egyre jobban bebizonyosodik, hogy ez elég lazán az évtized legjobb triphop lemeze a maga őszinteségével és sötét hangulatával. Mi, a barátnőmmel frankón azt hittük, hogy ez valamiféle nyugodt szenvedés közepette megelevenedik majd az A38-Wan2 színpadán, és ellötyögünk rá egy jót, ezért bátran befoglaltuk a helyünket az első sorban. Mivel korábban értünk oda, láttuk a kezdés előtt a fiatal, mindössze huszonkét éves énekesnőt, akinek egyszerűen annyira jó teste van, hogy hétszentség, hogy Tricky nem a hangjáért vette be a csapatába. Másfelől, a koncert vitt mindent. Az egy dolog, hogy a művész annyi drogot lőtt magába, ami már halálos dózisnak felel meg, de a Past Mistake után fogta magát, és beugrott a tömegbe stage dive-olni, az Ace Of Spades feldolgozás alatt meg vagy harminc embert felcsábított maga mellé bulizni, miközben már-már szabályos pogó ment az első sorokban (a szekusok és a szervezők fejét öröm volt nézni). Ettől eltekintve maga a zene nem volt hatásvadász, inkább csak hangulatos (a nagy slágerekből is csak szolidan ment le néhány), egy-egy számot elnyújtottak tíz-tizenöt percre lazán, minek köszönhetően a sátor Bristol sötét poklává alakult át. Benne volt az a kilátástalanság, ami a szegénynegyedet jellemzi, és minden öröm, ami az ott élő embereknek jut. Tavaly azzal zártam soraimat a Knowle West Boy kapcsán, hogy egy pillanatra elkezdtem hinni a bristol soundban, és úgy tűnik, hogy Tricky ezt a küldetést komolyan gondolja, mert ő még 2009-ben is annyira aktuálisan tudja ezt előadni, mintha 1996 lenne. Ötös.

Szolgálati Közlemény: a Tricky koncert össznépi színpadi őrülete és még sok más Szigetes élmény videó formájában is érkezik hamarosan a Kultblog TV-n! A felvételeket folyamatosan szállítjuk titkos csatornákon a központba, és amint véget ért a feszt, jönnek a videós beszámolók, úgyhogy stay tuned!
– a szerk.