Layo & Bushwacka!-ra mindig öröm menni, a Love Story óta alighanem mindannyiunk szívébe belopta magát a londoni páros. Szerencsénk is van velük: sokat jönnek, nagyon közvetlen arcok és mindig jó bulikat csinálnak. Nemrég a Merlinben tették tiszteletüket (tavaly február után másodszor), és hozták a szokásos formájukat egy szigorú, ötórás szett keretében. A műsor előtt a backstage-ben beszélgettem velük.
Tíz év alatt egy dolgot megfigyeltem nagyon: a Layo & Bushwacka!-t mindenki szereti – nem csak a közvetlen környezetemben, hanem úgy a partizók általában. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy e hónapban ismét nálunk jártak: ha jól számolom, csak Budapesten felléptek vagy ötször ebben az évtizedben, és vidéken is voltak legalább kétszer. Ennél többet ebben az úgynevezett underground szcénában szerintem még az Extrawelt sem volt az országban, úgyhogy a rajongóknak egy szava sem lehet, arról nem is beszélve, hogy Layóék az utóbbi években valami bődületes mértékű átalakuláson mennek keresztül, és olyan dj szetteket adnak, hogy Ricardo Villalobosék is nyugodtan mehetnének hozzájuk tippekért.
“Az érzés fontos. Szeretem, amikor a deep house találkozik a triballel, és érzed a dinamizmust” – mondja Layo. Ő a kedvesebb kettejük közül, és mindig is ő volt az, aki szívesebben adta az interjúkat. “Michel Cleis idén a kedvencem. Imádom a La Mezclát, de minden mást is, amit kiadott” – teszi még hozzá, és ez nem is ér már meglepetésként. Ez a fajta hangzás dominálja a páros bulijait, hátat fordítva annak a teches és breakbeates világnak, amiben oly sokáig annyira jól érezték magukat. Egyre nyilvánvalóbb, hogy egy új korszak köszöntött be náluk: egyrészt sajnos a kényszer szülte, másrészt viszont legalább annyira inspirációval teli és ötletes, mint amit a nagylemezeikkel képviseltek 1994 és 2006 közt.
Képek: Szentpéteri Roland
Azonban – én akármennyire is szeretném pedig – ez a korszak egyelőre nem a művészi kiteljesedésről szól. “Lehet, hogy kissé arrogánsan hangzik, de az albumaink mindig azt mutatták meg, hogy mire vagyunk képesek művészként. Soha fel sem merült, hogy egyszerű négynegyedekkel pakoljuk tele ezeket, ennél mindig sokkal többet akartunk kifejezni, és mindig sokkal több érzésünk volt a számok írása során. Úgy gondolom, hogy mostanság nagyon sok elektronikus zenei művész nem tud albumot írni. Nagyon jó számokat készítenek, de albumformátumban nem tudnak gondolkodni, mert nincs mit kifejezniük hatvan percben. Emiatt nem vesz senki se már cd-ket, és ezért nem éri meg pillanatnyilag albumot csinálni” – fejti ki a véleményét Layo, és ebben sajnos igazat kell adni neki. “Egyetlen szabály van: a lemeznek legyen története” – szól ekkor közbe Bushwacka!, akire a csendes társ szerep hárul, és ezzel tökéletesen meg van elégedve. Ha nem egyenesen tőle kérdezek valamit, akkor nem is szól bele a beszélgetésbe, hagyja, hogy mindig Layo válaszoljon.
Pedig nem mindig volt ez így. Bushwacka! diszkográfiája sokkal terjedelmesebb a barátjáénál, az évezredforduló környékén a saját karrierje legalább olyan jelentősnek számított, mint a közös projektjük. Aztán beütött a krach: többször is lehetett hallani a drogproblémáiról, állítólag rehabra is került, ráadásul többször visszaesett. Most viszont úgy tűnik, hogy egyben van, legalábbis azt mondja, hogy ezúttal tényleg leszokott a kábítószerről, és alkoholt is csak nagyon módjával fogyaszt. Látszik is rajta: sokkal összeszedettebb és energikusabb, mint régebben. Nem csoda, hogy még hajnali hatkor is úgy bírja az iramot a pultban, mintha épp csak elkezdte volna a zenélést.
Sokszor úgy tűnik nekem, hogy ő képviseli jobban a Layo & Bushwacka! dj oldalát. Többet van a pultban, és tájékozottabb is Layónál, aki inkább az Olmeto kiadójukkal és saját maguk promóciójával foglalkozik szívesebben. Ennek megfelelően, amint az általánosabb tánczenei kérdések irányába vezetem a beszélgetést, jobban megered Bushwacka! nyelve. “Nagyon jó dolog 2009-ben, hogy ha írsz egy zenét, akkor azt szinte azonnal hallhatja mindenki a világon bármerre. Ugyanakkor vérlázítóan sok szar van a piacon, amik teljességgel kiölik a művészetet az elektronikus zenéből” – állítja. Úgy tűnik, hogy amit crate diggingnek neveznek a szakírók, és főleg a hatvanas-hetvenes évek soul/jazz/funk termésének a minőségi szűrését jelenti a mai dj-k közt, azt Layo és Bushwacka! saját küldetésének érzi a technóban és a house-ban. “Muszáj. Huszonegy év után nagyon nehéz izgalmasként tekinteni a zenére. Azzá kell tenni, meg kell dolgozni érte” – folytatja tovább.
Látszik, hogy nagyon sok dolog köti össze őket még mindig, és tökéletes egyetértésben vannak. Layo szerint ennek köszönhető, hogy egyáltalán találkoztak 1994-ben Mr. C legendás stúdiójában, a Watershedben, és elkezdtek zenéket írni. Mikor megkérdezem, hogy melyik a kedvenc lemezük, szinte egyszerre mondják be, hogy az első (1999: Low Life), majd Bushwacka! veszi át ismét a szót: “Nem tudtuk még akkor a szabályokat, nem ismertünk senkit, nem szóltak bele abba, hogy mit csinálunk. Minden úgy történt, ahogy mi elképzeltük.” Ez persze még ma is így van: 2007-ben debütáltak a Global Underground sorozatában, és kedvenc külföldi városukban, Rio de Janeiróban vehették fel a széria harmincharmadik részét. Mint azonban kiderül ekkor, a duót nagyon váratlanul érte a felkérés, a két lemez anyagát az All Night Long 2-re szánták, ami szintén annak az évnek a végén jelent volna meg, így viszont továbbra sincs párja a 2003-as első résznek, ami sokak szerint az évtized tíz legjobb mixlemeze közt ott van.
“A Global Underground első lemeze nagyon közel áll a szívünkhöz, mert a rajta található zenéken nőttünk fel, sőt, ezek voltak az első bakeliteink, amiket megvettünk. Akkoriban könnyű volt vásárolni, mert tíz zenéből kilenc mindig nagyon jó volt. Ma tízből van, hogy egy se jó. Régen az emberek sokkal bátrabban feszegették a saját határaikat, senki nem szabott nekik gátat. Amúgy nehéz volt licenszelni pár felvételt, például olyan akadályba is ütköztünk, hogy valaki már nem tudta nekünk elküldeni a nyersanyagot, mert tizenöt évvel ezelőtt tűz ütött ki a stúdiójában, és minden elveszett” – meséli Bushwacka!. Ekkor megkérdezem, hogy nem tervezik-e mégis elkészíteni az All Night Long 2-t, ami gyakorlatilag minden rajongójuk álma évek óta, de Layo kiábrándító választ ad: “Nem nagyon szeretünk már mixlemezeket csinálni. Tudod, én nagyon hamar ráunok minden zenére, ezért, ha már mixlemezt csinálunk, akkor tényleg nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy csak olyan dolog kerüljön rá, amit később is meg tudok hallgatni. Ez pedig piszkosul nehéz, mert annyi zene van ma, hogy esély sincs, hogy valami mellett hosszabb ideig kikössek. Emlékszem, hogy a Global Undergrounddal is pont ez volt: mire megjelent, már nem is akartam meghallgatni.”
“Ma a klubokban mindenki az energiát akarja érezni. Vannak még ritka pillanatok, amikor más is számít, de alapvetően a partizók csak alkalmi fogyasztók, akik az itt-és-most érzésre utaznak. Nem akarnak emlékezni egy hónap múlva már a ma esti bulira, mert addigra másik nyolcban vesznek részt. A zenéért lejáró, keménymagos partiarcok meg szinte teljesen eltűntek; minden évben kicserélődik a közönségünk” – mondja még Layo. Hiába: nem csak ők változnak, hanem a rajongóik is, és úgy tűnik, hogy erre a változásra nehezen reagálnak egyelőre.
Talán érthető: nem sokkal később olyan erős, pillanatnyi levegővételt nem engedő műsort csinálnak, hogy ember legyen a talpán, aki bírja. Ezek a srácok többé nem teketóriáznak: az őszi felhozatal több ezer felvételéből megtalálták azt a párat, ami egy ötórás szettet elejétől a végéig össze tud fogni, hullámvölgy nélkül. Ahogy kérdezgettem a haverjaimat másnap, mind egyetértettünk abban, hogy ez valami bitang kemény produkció volt, és jóformán köszönő viszonyban sincs azzal a Layo & Bushwacka!-val, amit a magyarok 2002-ben megismertek, és talán még sokan mindig ugyanarról az arcukról tudnak csak.
Ettől független viszont kijelenthető, hogy a duó rendkívül naprakész, és készen áll arra, hogy visszatérjen az élvonalba, a legnagyobbak közé. A jövőbeli tervekre kiváncsi – és egyben utolsó – kérdésemre Layo válaszol: “A jövő év elején sokat fogunk felvenni, a második felében pedig valamit biztos kiadunk. Talán egy albumot. Biztos, hogy rengeteg munkánk lesz vele: három lemez után a negyediknek egy teljesen új módon kell jónak lennie. Még nagyobbat kell szólnia, mint az előzőknek. Mi pedig meg akarunk felelni ennek. Szóval lehet, hogy csúszni fogunk vele” – mosolyog, majd megindulnak lefelé a pultba.
Linkek: