Ian Brownt röviden úgy lehetne bemutatni, hogy egyrészt a világ legnagyobb parasztja (néha repülőkön balhézik, olykor elveri otthon az asszonyt), másrészt az egyik legegyedibb hanghordozású angol énekes, aki akkora kult-ikon, hogy neki még az előbbit is elnézzük. Az indie-t napjainkra hátrahagyva már hatodik szólólemezénél tart, és a My Way egyetlen komolyabb negatívuma, hogy elég rossz promót gyártott hozzá főszereplője az említett feleségverős incidenssel.
Már-már időszerűtlen és ok nélkül való a Stone Rosest emlegetni Ian Brown kapcsán, hiszen jócskán felnőtt egy generáció, akiknek már alig jelent valamit ez a maga korában elsővonalas rockbanda. Majomkirályként is emlegetett hősünk maga is tett azért, hogy a róla alkotott kép változzon, hiszen valódi gitárhős nem készít el olyan, az egyetemes zenetörténet szempontjából kulcsfontosságú számot, mint a F. E. A. R. A hozzá szerzett videó szépen szimbolizálja azt, hogy mennyire tökéletes lezárása volt ez a 2001-es szám egy évtizednek, és kezdete egy újnak. S bár azóta vitatható minőségű és hullámzóan érdekes lemezeket készített Brown, az egyénisége, az összetéveszthetetlen orgánuma ugyanaz maradt, és albumról albumra adott olyan pillanatokat, melyekért érdemes őt tisztelni ballépései ellenére is.
Ian Brown – Stellify
Nekem az előző húzása, a nem kevésbé hangzatos című és megszokottan egomán The World Is Yours nem tetszett. A lemezen többször is feltűnő Sinéad O’Connor már a Massive Attacknek sem jött be, miért jött volna be a teljesen más világban létező Monkey Kingnek; és a politikus megmondás sem tetszett a húzóslágerré tett Illegal Attacks-ben. Brown továbbra is komolyan hisz abban, hogy neki kell megmenteni a kallódó ifjúságot és átadni világnézetét, legalábbis erről tanúskodik a My Way-en szereplő, gyanúsan lelkesítő zenei világú Crowning of The Poor, melynek szövegvilága egyenes folytatása a Bush-Blair-tengely politikáját fikázó Illegal Attacksnek.
Bár emberünk politikai gondolkodása nem úgy tűnik, hogy haladna a korral, zeneileg azért helyén van annyira, hogy megint megbocsássuk mindezt neki. A Stellify nagyszerű nyitás, és jó ötlet volt erre lőni az első videót: minimálzene a klasszikus Music of The Spheres album hangulatában. A már említett Crowning of The Poor elszúrja ugyan a belőtt irányt, de a Just Like You megint célba talál, ez az album elektropopos irányvonalának sarkköve. Ian Brown, mint a Sugababes és Robbie Williams rokona? Néhol ezt is érzem benne, bármilyen rémisztő is, mégsem negatívum.
Az In The Year 2525 egy különös hangulatú darab, ami bár melankolikus, emlékeztet egy Arctic Monkeys-számra – a trombita csak fokozza az eklektikus hatást. Kevés azonban az ilyen nagy ötlet, ez is az oka, hogy nem szívesen hallgatom 20 percnél tovább a My Way-t. Az eklektika az egyenletes színvonal rovására ment, és hiába vannak még kellemesebb emlékű dalok (Always Remember Me, Own Brain), hosszú távon nem értékelhető érdekes kitekintésnél többre Ian Brown szólólemeze. Ez így egy háromnegyed.
Linkek: