Régóta vártam arra, ami végre megvalósult június 27-én az A38-on. A dark-doom-goth vonal egyik illusztris zenekara, a Lake of Tears lépett fel a hajón, Magyarországon először. A szomorúmetál más képviselői (például Katatonia, Paradise Lost) visszatérő vendégek hazánkban, de az 1992 óta létező svéd banda még nem zúzott magyar színpadon. Egy biztos: a stílus híveinek abszolút megérte várni.
Eredetileg úgy terveztem, hogy “lekésem” az előzenekart, de a jelentős csúszás miatt ez nem “sikerült”. A Solar Scream nevű magyar formáció melegített – számomra nem túl meggyőzően. A fiúk lelkesek voltak, üvöltözés is volt rendesen (nomen est omen), de nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy a dalszerzői képességek terén bőven lenne még mit és hová fejlődniük. Egyszerűen elmentek mellettem a dalok, csupán az utolsóként előadott System of a Down feldolgozás maradt némileg emlékezetes.
Rövid átszerelés után, tíz óra magasságában aztán eljött a várva-várt pillanat, és megjelent Lake of Tears négyesfogata. A zene már az első pillanattól (intrótól) kezdve lenyűgöző volt, és egycsapásra hűvös őszt lett a nyárból. Nem tudok elmenni azonban szó nélkül a külsőségek mellett. Engem eleinte ugyanis sokkolt az alapító énekes-gitáros, Daniel Brennare táncdalénekes-imidzse. Kigombolt fekete ingével, laza gitárpengetésével egy késői Elvis-imitátort idézve pózolt (némi iróniát csempészve egyébként az édes-bús hangulatba). Szerencsére sikerült viszonylag hamar hozzászokni a furcsa látványhoz, ahogy megszólaltak a jól ismert dalok.
Lake of Tears – Headstones
Az együttes nem sajnálta tőlünk a zenét, és gyakorlatilag teljes életművüket végigpörgették a nem túl számos, de annál lelkesebb magyar közönség előtt. Nem következett be tehát az, amitől nyilván sokan tartottak, hogy csak a legutolsó, 2007-es Moons and Mushrooms című (egyébként szerintem nagyon jól sikerült) albumot erőltették volna.
A Lake of Tears munkásságát szakaszosság és hullámzás jellemzi. Voltak teljes egészében jól sikerült albumaik (Crimson Cosmos, Forever Autumn), de sajnos kevésbé erős vagy egységes lemezek is. A programban a (teljesség igénye nélkül) kaptunk a Headstones-ról (Raven Land, Dreamdemons, Headstones), a Crimson Cosmos-ról (Cosmic Weed, Devil’s Diner), a Forever Autumn című kedvencemről csak a So Fell Autumn Rain hangzott el, a Neonai-ról a Return of the Ravens, a Black Brick Road-ról a Rainy Day Away és a The Organ, és voltak azért dalok szép számmmal a legújabb Moons and Mushrooms-ról is (Last Purple Sky, Like a Leaf, You Better Breathe While There’s Still Time).
A zenekari felállás (relatív) újdonsága a hivatalosan 2004-ben csatlakozott ex-Dismember tag, szólógitáros Magnus Sahlgren. A civilben kutatóként tevékenykedő Sahlgren játéka emlékezetes volt, ahogy folyamatosan mosolygott, headbangelt, virtuozitásban tökéletesen hozta a Lake of Tears feelinget, de hozzátette saját magát is.
Az énekes Brennare folyamatosan kommunikált a közönséggel, megmozgatott, megénekeltetett minket, és láthatóan élvezte, ha vettük a lapot. Amikor pedig mégsem, akkor gonoszul vigyorgott, bár továbbra sem emlékeztetett egy “igazi” goth-doom énekesre. A közönség egyre lelkesebben, egyre intenzívebben élt együtt a zenével, cserébe pedig a végén két ráadás-blokkot is kaptunk. Erre a több mint másfél órás élményre tényleg sokáig kellett várni, de abszolút megérte.
Linkek: