David Eugene Edwards, akit a 16 Horsepower-ből is ismerhetünk, rendszeres vendég Magyarországon a szólóprojektnek indult, mára azonban stabil legénységű bandává alakult Woven Handdel. Nyáron is fesztiváloztak nálunk, és a Szigeten, a világzenei nagyszínpad közönsége előtt mutatták meg, milyen az, amikor a zene nyelvén egymásra talál egy nagyon amerikai, folkos, country-s, indián sámánénekes rock zenekar és az egyik legfontosabb magyar hagyományőrző népzenekar, a Muzsikás. Nagyon jól egymásra hangolódhattak, mert novemberben megismételték a produkciót a Millenáris Teátrumban.
A Woven Hand és a Muzsikás kapcsolata még a szigetes, közös koncert előtti időre nyúlik vissza. Edwards rajongója ugyanis a magyar zenekarnak, és merített is ihletet a magyarok műveiből (átdolgozta például a Betyárnóta-Csütörtökön virradóra című dalt). Az egymás iránti tisztelet úgy tűnik, adott mindkét fél részéről. A Szigeten viszont még szinte párhuzamos produkciót adtak elő, az együtt muzsikálás, az egymásba oldódás csak a koncert végén, a záró darabként előadott Betyárnóta/Outlow Song közben valósult meg igazán.
Azóta eltelt pár hónap, és úgy tűnik, a művészek közti kreatív együttműködés nem fog egyhamar megszakadni. Egyre jobban sikerül egymáshoz igazítani a dalokat, a mostani koncert pedig már tényleg nem egy színpadra pakolt kétféle világ távoli egymásra mosolygása volt. Most elmosódtak a határok világok között, és nem számított, hogy generáció(k) és egy óceán választja szét a két fellépőt. Valami egészen megható és egyedi, valami gyönyörű történt ezen az estén. A Woven Handről egyébként tudni érdemes, hogy azon túl, hogy műfajok sorát békíti meg önmagában, Edwards erős istenhitének kinyilatkoztatása is (persze nem Jonas Brothers-féle, jófiús stílusban), ami átszellemültté, mélyen lelkivé teszi az amúgy is pszichoaktív, kántálós, révületbe ejtő koncerteket. Nem könnyű ehhez megfelelően kapcsolódni, de a Muzsikásnak most már egészen jól megy.
Fotók: vargacsabi.freeblog.hu, Index (a fotók nem a Millenárison készültek)
A magyarok kezdtek a Millenáris színpadán, és a múltkori produkciótól eltérően inkább szomorkás dalokat játszottak, legalábbis eleinte kevésbé vették lendületesre, táncházasra a figurát. Itt jegyzem meg, hogy ettől függetlenül nem volt egy nagy ötlet ülőssé tenni a koncertet. Tény, hogy így legalább nem kellett attól tartani, hogy fellöknek, letaposnak, vagy fejbe rúgnak, ha épp becsukom a szemem egy kis elszállásra, de azért a szabadabb mozgást valószínűleg sokan hiányolták. Elhangzott néhány tradicionális magyar dallam, aztán előkerült a Woven Hand is, és elkezdődött a közös zenélés. Szépen összefolytak a dalok, volt egymásnak felelgetés, nagyon erős közös dalok is. Beszállt a Muzsikás síppal, furulyával, gardonnal, bőgővel, hegedűkkel, lantokkal, és nagyon is hozzá tudott tenni még szenvedélyt és erőt a koncerten amúgy is mindig remeklő Woven Hand produkciójához.
Edwards szuggesztív, karizmatikus előadó. Egyedül is elég lenne, egy szál gitárral vagy mandolinnal, hogy akár órákon át lekösse a figyelmem. Volt is erre példa az este folyamán, a hallelújázós, beindulós Winter Shakert egyedül adta elő. Mégis nagyon sokat tud hozzátenni az egészhez az a két zseniális zenész, akik a ritmust pakolják a dallam és az ének alá. És még mennyi fantázia és lehetőség van ebben a sok népi hangszerben, amelyek most becsatlakoztak. 
Sipos Mihály prímás és Edwards együtt vezényelték le a műsort, látszott köztük az intenzív kommunikáció, és valóban, szinte tökéletes egységet teremtettek. Volt hogy Porteleki László egyedül szállt be hegedűn (Swedish Purse) vagy Éri Péter fúvós hangszereken, de talán az sikerült a leginkább, amikor egyszerre minden megszólalt, megremegtek a székek, és összeszorult a gyomrom, bizsergett a bőröm és nedves lett a szemem a katarzistól, mert átszakították a kétely és az idegenség falát, mert működni tudott az egész.
Előfordult az is, hogy csak Ordy Garrison dobos vagy Pascal Humbert basszer adott ütemet a Muzsikásnak, meg persze olyan is, amikor a Woven Hand egyedül zenélt (pl. a Beautiful Axe az új, Ten Stones albumról, amelyről több dal is elhangzott), de most ezek a pillanatok voltak kisebbségben. A ráadásban most is közös produkció, az Outlow Song (Betyárnóta) volt a zárás, ami ezúttal jobban is ütött, mint nyáron. Már csak azért is, mert egy fesztivál színpadán, ahol a hangosítás sem lehet tökéletes, eltűnnek értékes részletek, amik itt végre megszólaltak a technikának és akusztikának hála.
Az, hogy ez az egyedi, különleges párosítás működni tud, csodálatos dolog. Mint ahogyan az is, hogy a magyar népzene értő fülekre talált az óceánon túl, és egy megható barátság kötőszövete lehetett. Büszke vagyok a Muzsikásra, hogy ilyen jó és nyitott zenészek és emberek, és csak megköszönni tudom a két résztvevőnek az élményt. Ahogyan ők is megköszönték egymásnak, és végül valahogy őszintén meghatottan és kicsit zavartan álldogáltak egymás mellett a nagy ölelkezések közepette. Szép volt, ilyen egyszerűen.
Linkek: