Vannak olyan koncertek, amikor azt érzem, hogy egy jól begyakorolt séma, egy gördülékenyen zakatoló gépezet működik előttem. Ebbe a kategóriába tartozik példának okáért a Nine Inch Nails általam látott két fellépése, de lényegében majdnem minden sok állomásos, hosszú turné. Néha azonban előfordul, hogy a közönség nagyon egyedi és különleges produkciót élvezhet, olyat, ami megismételhetetlen. Ilyen élményben lehetett része nemrégiben azoknak, akik eljutottak Duncan Patterson és Mick Moss budapesti fellépésére.
Patterson (ex-Anathema) és Moss alkották az Antimatter nevű formációt egészen a közelmúltig, amikor szétváltak útjaik, és külön-külön (Patterson az Íon nevű projektben) próbálták ki magukat. Erre az estére azonban újra összeálltak, hogy az After Music Club közönségét szórakoztassák. Némi csúszással vonult színpadra a két brit (a brit férfiak alkarról felismerhetők, ti. szét van varrva mindegyik) mandolinnal és gitárral a kézben, és azonnal megnyertek maguknak, amikor elsőszámú Anathema kedvencemmel, az Alternative 4 albumról kölcsönzött Feellel indították a műsort.
Rögtön megjelent a mosoly az arcon, belül pedig beindult a metronóm, ritmust adva az átszellemült ringatózásnak. Különös volt így, minden elektronika nélkül hallgatni az akusztikusra hangszerelt Anathema és Antimatter szerzeményeket. Némileg eltűnt belőlük az erő és a lüktetés, de maradt Moss csodálatosan éteri hangja és a simogató harmóniák.
Antimatter – A Portrait Of The Young Man As An Artist (acoustic)
Saját dalaik mellett olyan feldolgozások is helyet kaptak a műsorban, mint a Frankie Goes to Hollywood általam eddig nem nagyon kedvelt The Power of Love című dala, de a közhelygyűjteményt most valahogy megtöltötték tartalommal, és ugyanúgy jól sikerült a Beatles Eleanor Rigby-je vagy a Dead Can Dance Black Sun-ja is. Saját repertoárból pedig hallhattuk még (a teljesség igénye nélkül) az Empty-t, az Over Your Shoulder-t, a Legions-t, a Mr. White-ot vagy éppen a csodaszép Leaving Eden-t, amit egy szál gitárral, teljesen egyedül adott elő Moss, bár vele énekelt az egész közönség.
Hogy a speciális hangszerelés ártott-e vagy használt, hogy a kis pincetermet átsugárzó meleg és a művészek arcába világító spot mennyire rövidítette le a programot, tette nehézzé a zenélést, nem tudom, de nem is igazán számít már. Nem állítom azt sem, hogy a koncert minden percét élvezetem, akadtak azért (számomra) unalmas pillanatok, üresjáratok, de az kétségtelen, hogy az intim atmoszféra, a zenészek kiváló, összehangolt játéka (különösen az a bársonyos-kellemes énekhang) engem is elvarázsolt.
Ez a koncert minden valószínűség szerint az egyszeri és megismételhetetlen alkalmak közé tartozik. A családias hangulatban, a színpad előtt, a földön üldögélő nézők remekül szórakozhattak a velük rendszeresen kommunikáló, sőt elvegyülő, közvetlen zenészek produkcióján, és megrendítő, szép emléket őrizhetnek róla.
Linkek: