A korábban a Kultblognak is interjút adó Boretának, edITnek és Ooah-nak minden bizonnyal nem kell majd sokat kutakodni szép évekért öregkorukban, ugyanis ami az előző évtized végén és a mostani elején történt velük, az súrolja az amerikai álmot.
Három, előzőleg szólóban is többé-kevésbé ismert elektronikus zenész összeverődött és kikotyvasztott egy olyan hangzást, amiért nem volt nehéz rajongani: egyszerre volt újszerű, energikus és lélekteli, ráadásul ugyanúgy el tudta csavarni a hip-hopperek és az elektronikus zenét kedvelők fejét is. A siker receptje némi jóindulatú agresszió beletöltése volt az előtte undeground zenei körökben már jóideje menő glitch hullámba (edIT Crying Over Pros For No Reason című lemeze mindmáig klasszikusnak számít ezen a terepen), így rögtön a mainstream számára is felkapható trackek születhettek, melyek Hollywoodba is utat nyitottak a hármasnak.
A The Glitch Mob kezére játszott a történelem informatikai oldalon is, a srácok ugyanis megrögzött Apple rajongók, amit úton-útfélen hangoztattak, ez pedig külön jól feküdt a világ maradék félmilliárd megrögzött Apple rajongójánál. Összességében a Glitch Mob csomag szexi és naprakész volt és az is tudott maradni éveken át, hiába kezdték el a vájt fülűek hamar csóválni a fejüket velük kapcsolatban, miszerint ezek a srácok zavaróan önismétlők.
A kezdeti hype-ot jól megülő, egyes pillanataiban remekelő 2010-es Drink The Sea című bemutatkozó lemez és az arra kontrázó We Can Make The World Stop EP után jó időre eltűnt a hármas. Egészen idén februárig váratott magára a második album, ami a Love Death Immortality címet kapta. Az előzetes nyilatkozatok alapján edITék az első album befordultsága után most egy extrovertált, dühöngő lemezt készítettek, ami alapján reménykedve várhatták a rajongók, hogy hosszú ideig nem hagyja majd nyugton ez az anyag a hangfalakat. A decemberben kieresztett Can’t Kill Us című single be is töltötte a szerepét afféle introként: semmi olyat nem tudott amit ne hallottunk volna eddig a triótól, de volt benne kraft.
Aztán érdekes módon a tízszámos Love Death Immortality egyik fele takkra ugyanilyen “intrónak oké” számokat tartogat (Skytoucher, Fly By Night Only, Our Demons) amik végig a kifulladt agresszió érzését hordozzák azoknál, akik valaha is hallottak két Glitch Mob dalt. A lemez másik fele pedig érthetetlen módon átcsúszik Skrillex kópiákba (I Need My Memory Back, Skullclub, Carry The Sun). A Mind of a Beast című kezdő track még érdekesen is indul amint Liam Howlett Dirtchamber Sessionje ugorhat be róla egy pillanatra, aztán amikor egy perc után érkezik a szokásos epic dallam – húzó bassline – döngölő dob trió, már csak a nagyon elvakult rajongók nem kezdenek el ásítani. Az egykor innovatívnak ható Glitch Mob hangzásról kijelenthetjük, hogy öt-hat év alatt teljesen elfáradt – persze ebben nagy szerepe van annak is, hogy a korábban ügyes húzásokkal teli srácok érezhetően kifogytak az ötletekből.
Kifogytak az ötletekből, már ami ezt a formációt illeti. Ooah ugyanis hamarosan érkezik a második Of Porcelain lemezzel, ezzel a monikerjével pedig minőségi érzékeny-törékeny elektronikákat szokott kiengedni a kezei közül. edIT a Los Angeles-i elektronikus zenei szcéna egyik legtehetségesebb alakja már több mint tíz éve és nem fog eltűnni a jövőben sem, valamint Boretától is hallhattunk már egy-egy izmos szólót a múltban. Nem lennék meglepve, ha a Love Death Immortality megturnéztatása után a Glitch Mob sztorinak vége lenne és a tagok külön utakon, esetleg más felállásokban folytatnák a pályájukat. Jobban járna úgy mindenki.