Az Amerika-Belgium szupersztrádáról villant arannyal graffitizett verdából a KiloWatts & Vanek duója, amely négy év külön utakat járás után most újra összesimult. A felállás nagyjából ugyanaz, mint korábban, így aztán akusztikus gitár húrjai szántják fel a glitch elektronika alapokat ez alkalommal is, és igen, ez az a fajta muzsika, amit illik végtelenül depressziósan hallgatni. Hozzáteszem, ehhez itt kellenek is azok a tekintetet ködösítő krokodilkönnyek, különben a lírikus helyett a loosert halljuk nyafogni.
Amivel dolgunk van, az a philadelphiai James Watts és a belga Peter Van Ewijk közöse, akiknek a sztorija mintha csak a new media tündérmeséje lenne. Találkoztak a neten, összeszűrték a virtuális levet, küldözgették egymásnak a hangmintákat, aztán a végén kiesett néhány olyan szám, amire már egy kiadó is felkapta a fejét. Európai emberünk megírta költői dalait egy szál gitár segítségével, aminek James megfelelő körítést adott némi idm-es elektronikával, majd megszületett a RawQ című debüt album. Széljegyzetként írjuk fel magunknak, hogy 2004-ben lehetett valami furcsa zörej a kollektív tudatallatiban, ugyanis ebben az évben, mikor edIT megírta a glitch-hop alapvetésnek gondolható Crying Over Pros-t, ugyanazon a keleti parton született meg KiloWatts keze nyomán az említett glitch-pop darab. Hümmentsünk jelentőségteljesen, és lapozzunk tovább, lássuk mi jött össze négy év elteltével.
A srácok pont ott folytatták a dalok írását, ahol négy évvel ezelőtt abbahagyták, ez kétségtelen. Viszont ez egyszerre két dolgot jelent: ad egy, a maga nemében ez a lemez is ugyanannyira minőségi, mint az előző, ad kettő, ilyen távon már félti az ember Mr. Vaneket, hogy az elektronikába csepegetett ilyen mennyiségű nyál nem veri-e ki a biztosítékot, vagy épp rázza meg énekesünket. Amúgy a dalok gyakoralatilag bármelyike kiválóan használható egy érzelmesebb podcastban, rámásolható a szívekkel díszített kazira, és még az is biztos, hogy jobban tetszene a mainstream pop (teszem azt Timberlake), ha a meglévő helyett ilyen alapokat használna. Viszont ettől az albumtól mégis több változatosságot várnék el. Egyébként maga a zene, még a gitárral együtt sem követeli ki ezt a szigorúan szűk tematikát, mert van az egészen pörgőstől a súlyosan mélyig mindenféle muzsika, méghozzá gyönyörűen tisztára producerelt minőségben, de az ének és témák egyirányúsága leöli az összhatást. Nem mellesleg az is felmerül, hogy egy egész albumnyi szerelmi fájdalom után most akkor ez a Vanek egy végtelenül melankolikus forma, vagy egyszerűen csak a legnagyobb looser a világon? Összképében, éneket leszámítva az anyag meglenne akár négyes is, de így csak hármas alá.
Érintőlegesen kapcsolódó: Microtakeover című kisfilm, aminek a zenéjét KiloWatts szerezte.
Linkek: