Emlékszem, volt még egy olyan gondolatom szinte pontosan egy évvel ezelőtt, hogy kéne írni egy klassz Top Storyt azokról a nagymenő indie producerekről, akik jelentősen hozzájárultak a múlt évtized második felének indie soundjának kialakulásához. Sajnos ez a projekt időhiány miatt elhasalt, de a tény attól még tény: a dolog akkor vetődött fel bennem, amikor belehallgattam a Bloc Party Intimacy című legutóbbi (és talán utolsó) nagylemezébe. A produceri székben Paul Epworth és Jackknife Lee ültek: mindkettejük esetében vagy kéttucat olyan producerelt lemezt tudnék összeszedni, melyek vagy kifejezetten zseniálisak vagy legalábbis említésre méltóak. Mégis rajtuk múlott, hogy az Intimacy egy év távlatából nem tűnik emlékezetes albumnak: egész egyszerűen zsong tőlük a lemezt, és magát a Bloc Partyt alig hallani rajta.

Azt a Bloc Partyt, mely anno a Silent Alarm című lemezzel már beírta magát a halhatatlanok közé: érzékeny külvárosi tinédzserek zenéjét írta meg, kábé abban a modorban, amit Burial sikeresen fordított át a sötét oldalra, és vitt le a teljes sötétségig. Okereke-ék debütálása azonban az éppen nagyot robbanó indie hullám legjobb pillanatában született, és ébresztett rá nagyon sok zenekart, hogy a Cure abszolút lenyúlható és továbbvihető tradíció még úgy is, hogy Robert Smith már inkább hasonlít egy sminkelt löncshúskonzerv maradékaira, mintsem egy izgató gót ikonra.

Visszatérve az Intimacy idejébe, a harmadik nagylemez után elkezdett szétcsúszni a zenekar, és valószínűleg az elég introvertált indulás után a sztárságba beleszokott Kele sem bánt volna már egy szólókarriert. Így érkeztünk el most a jelenbe a Boxerrel, amelyen nem túl meglepő módon az anyazenekar öröksége látszik folytatódni: ezúttal Alex “XXXChange” Epton a jónevű szuperproducer, aki meghatározza a soundot, míg Kele-nek csupán a végeredménnyel kel foglalkoznia. A végeredmény azonban cseppet sem tűnik jobbnak, mint az Intimacy volt: a már korábban twittelt Rise és Walk Tall korrekt számok, melyek azonban nem mutatnak sokkal többet a dance-punk egy évvel ezelőtti állapotánál. A maga teljességében nézve azonban eléggé feltűnő Epton keze nyoma: a Kills Midnight Boomján is dolgozó producer bőkezűen szórja el az album során ötleteit, mégis kicsit műanyag az egész. Leginkább a második On the Lamen mérhető ez le: az ebben szereplő női hang valójában Okereke agyoneffektezett éneke (!), amire felkapja az ember a fejét, de maga a zene valahol Calvin Harris és Armand van Helden gyengébb munkáinak szintjén mozog. Az utána következő Tenderoni pedig szinte egy az egyben azzal a témával dolgozik, mint Wiley Wearing A Rolexe – meg is van a következő plágiumbotrány, jöhet a sztárbox.

Bármennyire is szólóalbum a Boxer, röhejes módon mégis magából Kele Okereke-ből mutat nagyon keveset. A konstrukció rettentően átgondolt, és valószínűleg sikeres is lesz – de nekem hiányoznak a valódi érzelmek. Kétharmad.

Kele – Tenderoni