“Loneliness lose it’s charm” – ilyen mélyértelműkkel bombáz minket az O. Children első nagylemezén, és akaratlanul is el kell gondolkozunk rajta, hogy miképp lehet feszengés nélkül egy ehhez hasonló sorok tucatjait tartalmazó és ilyen kevés egyéni jegyet felmutató albumot ilyen jól levezényelni. Tobias O’Kandi és csapata szerencsére nem egy hangzásra vagy egy trendre akar hasonlítani, csak játsszák, ami a vérükben van, így a kínos pillanatokat elkerülve akár az XX sikerét is megismételhetik.
A passzív-agresszív őszinteség keveseknek áll jól, mégis, egy egész irányzat hitelessége nagyjából ezen az egyetlen momentumon áll vagy bukik. Goth-nak lenni 2010-ben önmagában egy problémás dolog, de korábban is jórészt azok a zenekarok tudtak a szubkultúrán kívüli sikereket elérni, akik a falra vérrel felírt hitelesség kiismerhetetlen működésű mérlegén is megmérettek – és sokan találtattak könnyűnek. Én legalábbis úgy látom, hogy napjainkban egy Fields of The Nephilimen, Siouxsie & The Banshees-en vagy akár a Cure-on csak az röhög, aki végtelenül ostoba és szűklátókörű. Ha csak utóbbit nézzük, Robert Smithék kábé annyit tettek az ezredforduló utáni rockzenéért, mint – teszem azt – az egész Madchester szcéna együttvéve. Ma már szinte elfeledjük, hogy olyan zenekarok, mint a Bloc Party vagy a Horrors milyen látványosan magukon viselték ezen zenekarok hatásait, arról nem is beszélve, hogy a hatásként szintén rengeteget emlegetett, és kanonikusan indie-ként vagy poszt-punkként kezelt Joy Division lemezei mennyire közel álltak a ’80-as évek végi, ’90-es évek eleji goth és dark színtér szereplőinek szívéhez és hangzásához.
Az O. Children (akik egyébként szintén egy másik, színterek közti nagy összekötő kapocs, Nick Cave egyik dala után vették nevüket) debütáló lemezének szintén meg kell küzdenie a múlt árnyaival, mert aki valaha egy kicsit jobban foglalkozott a metal vagy goth zenével, megtapasztalhatta, milyen brutális redundancia tapasztalható az ezredforduló óta ebben a stílusban; a Metal Hammer például kifejezetten élen járt a másodvonalbeli olasz, német, ésatöbbi dark rock zenekarok felmagasztalásában. Tobi O’Kandiék azonban sikeresen elkerülték a buktatókat, és nem elemeket vettek át (mint a Klaxons sikertelen második nagylemezén), hanem az egész érzésvilágot igyekeztek magukévá tenni. Ritka az ilyen, de abszolút hitelesen és minden ciki attitűd nélkül sikerült nekik: ebben nyilván az is jelentős segítséget nyújtott, hogy az egészen röhejes testfelépítéssel és a gravitációra fittyet hányó végtagokkal rendelkező frontember, O’Kandi torkába beleszorult nemcsak Ian Curtis, de Andrew Eldrich is a Sisters of Mercyből.
S ha ez sem volna elég, a két felvezető single egyik címadója, a Heels még a Tears For Fearst is képes hibátlanul megidézni, így a ’80-as évek szintipopjával is sikerül végzetes barátságot kötni. Egyetlen negatívumként azt tudom felhozni, hogy inkább csapongó, mint változatos az album: a nyitó Malo egy hagyományosabb indie track goth-os, orgonahatású dallammal a refrénben, a második Dead Disco Dancers már egy táncosabb Joy Division-parafrázis, a harmadik, már említett Heels pedig egy harmadik világ.
Az O. Children közel sem olyan szégyenlős, és emiatt megható mint az XX tavalyi, Mercury-díjjal jutalmazott debütálása volt, de ha széles körben felfedezik a rokonságot a két világ között, még sikertörténet is lehet a vége. Most azonban rajtuk a sor, hogy a koncertek során tornázzák fel magukat addig, hogy a 2011-es Mercury-jelölés biztos legyen. Az alapanyag már megvan hozzá. Négyötöd.
O. Children – Ruins