Nem tudom, miféle ördögi paktumot kötött egymással a Cabaret Medrano zenekar és a Fővárosi Nagycirkusz, de az biztos, hogy ezért a produkcióért előbbi feleslegesen adta el a lelkét. Szabályosan feszengtünk a március 19-i lemezbemutatón, én a végén már csak egy ujjrésen keresztül mertem odanézni a porondra. Pedig micsoda ötlet, cirkuszi környezetbe helyezni egy olyan együttes fellépését, amely hangzásában, kiállásában mindig is ezt a félvilági légkört igyekezett hozni.
Szó mi szó, ez az igyekezet is lassú közeledésként értelmezhető inkább. Törekvésként egy érdekes, színházias hangzásra, mely forrásait tekintve latin és balkáni dallamkincsből, magyar alternatív zenei hagyományokból táplálkozik. A gazdag hangszerkészlet ellenére – érthetetlen módon – egyáltalán nem telt, nem magával ragadó a Medrano-hangzás. A hangulat megteremtésén a sokszor erőltetett dalszöveg: “a Holddal koccints”, “a szerelmünk akár a sangria”, “Egy megálló volt a vad románc/Városmajorig szakadt a lélek” és az ehhez hasonló sorok éterbe kerülése sem segített. Az énekes, Kamondy Imre öniróniát nélkülöző aranyifjú-kiállása és túlhangsúlyozott, ezért akcentusnak ható ejtései bármelyik terézvárosi álolasznak díszére válnának.
Mindezt azonban megbocsátottam volna és drukkolnék a folytatásnak, ha nem lett volna elképesztően kínos a körítés. Adott volt egy különleges helyszín, a Nagycirkusz terme, tölcsér alakú kialakítással, kör alakú poronddal, óriási, vetíthető vászonfelületekkel és megannyi érdekes zegzuggal. Tartottak már itt rendhagyó előadást (pl. Krétakör: Hazámhazám), tehát tudható, hogy egy kreatív rendezői agy mennyit ki tud hozni az egyébként megfáradt, megkopott cirkusz miliőből.
Az Ez mind nem volt című album lemezbemutatóján ehelyett felvonult a cirkusz artista különítménye, a kezükben zsinór helyett a karjuknál fogva rángatott marionett bábokkal, neonzöld zsonglőr botokkal, amelyeket többször ejtettek le, mint én kapatosan a tavalyi Szigeten – a gimis szalagavató táncok mozgáskultúrájával és agyonhasznált kölcsönzői jelmezeiben. Szomorú, hogy ez ma a Nagycirkusz. Ötlettelenség a koreográfiában, igénytelenség a színpadra állításban. Van annál cikisebb végkifejlet, mint amikor két tűzbotos zsonglőr kényszeríti vissza egy utolsó utáni ráadás számra a zenekart? Szerintem mindenki ugyanazt érezte: mi már elengedtük őket.
A gátlások alól felszabaduló indulatok kabaréjának légköre csupán néhány kivételes pillanatban érzékelhető, és döntően egyetlen zenakari taghoz, Darvas Benedekhez kötődik. Ő az egyetlen “zenész” a Cabaret Medranóban: nem csak azért, mert készségszinten játszik az összes hangszeren (csak dobolni nem láttuk), hanem mert minden megszólalása autentikus. Még a színpadi modorosság is jól áll neki. Ha az összes dalt ő adta volna elő egymaga, valószínűleg azt mondom róluk, hogy zseniálisak.
És ez a fenti megállapítás át is vezet a stílus és a hangulatteremtés kérdéséhez. Egy effajta zene sikeressége a színpadi jelenléten áll vagy bukik. Most éppen bukott.